Tenném takaróm a földre, hogy lábad ne fázzon
párnám térded alá, míg fohászod tart
levélszőnyeget lépteidhez, megannyi szógyöngyöt
fejed alá meséim, könnyű álmod legyen.
Lelkemből szólsz, mikor nevetsz,
míg hangod átszeli a sötétet, derű borul rám,
de könnycsepped fáj, tengerében mosom arcom,
ne kivánkozz el, onnan nincs visszaút.
Ami itt rossz, ott is árt, eltűnik a mosoly,
megszűnik a béke, halódik a megnyugvás.
Tüzet hoztam, élni akarást!
Újra erős leszel hordozni terhed,
akkor megpihenek, készülve a csendre.
Egyszer üresség vár, harcra készen rohannál,
valami történt velem, hiányzik a szó
kérlek lassíts, fájni fog
megelőztelek, elértem a végcélhoz.
Éltető barátság lett a gát,
törni kell
nincs már feladatom, csak az elmúlás.