Számolom a leveleket

újabb és újabb pottyan a földre

bár rengeteg alkotja a fa lombját

nekem csak egy életem van,

nem születek tavasszal újjá.

                           Mi fának növedéke, olvadnék belé,

áramlanék, keringenék.

De az emberi lét, a gondolkodás

az érzelem, nem fér növénybe,

s állat testéből a kimondott szó sem hallik.

                           Maradok emberbőrben örökre!

Talán egy levél fenn marad

volt már ily csoda ég alatt!

De nem! Mára kopáran álldogál a törzs

fagyos hideg ölel, szürke felleg suhan.

Félek a magányban, összezárva a sok fával!

                           Kopasz minden, hóvihar tördel, fagyott éjek.

esőcseppek táncra kelnek, tavaszillat árad,

gyűlnek a vadak, vidám hang rikkant,

ébredek, sóhajtok,

                            a fa, magam vagyok!