|
Alvómaci
Nézelődik. Régóta unatkozik. Mióta itt van nem történt olyan esemény, amire érdemes lett volna odafigyelnie. Egyszer csak észreveszi. Kiváncsian szemléli, még nem érti mi a furcsa benne, hiszen mint bárki más ő is megfog mindent.
Hát ez az – mindent!
A kezébe adják a tárgyakat. Forgatja, tapintja, simítja, egyiket-másikat az orrához emeli és megszagolja, megrázza, kopogtatja, körmével kaparja, tenyeréhez ütögeti. Van amelyikkel sokáig ismerkedik, van amit szinte azonnal visszanyújt. Mosolyogva, néha fintorral, ritkán viszolyogva kíséri mozdulatait. Hirtelen zakatolás hallatszik. Kizökken, figyelme megoszlik, fejét odakapja, arcára rémült kifejezés ül. Most csattogás, máshonnan dudálás, szirénázás, megint más oldalról vijjogás, zörgés, csörömpölés, állat- és géphang. Szája sírásra görbül. Megijed. Elkezd forogni, megszédül, elesik. Egy kéz segítségével feltérdel és leül.
Átutazóban van. Új keletű tragédia áldozata.
Vaksága friss.
A látók világa közeli emlék, de a hangfüggőké még idegen számára, ismerkedik vele.
Hirtelen elveszti a látványt, hova tűnt előle a gyermek?! De szinte abban a pillanatban megnyugszik. Óvatos, tapogatózó ujjak finom érintése rajta. Ha tudna örömében ugrálna, hogy a rengeteg tárgy közül egyedül őt ölelte magához! El sem engedi, úgy szorítja, hogy pici keze belefehéredik, hangosan nevet, ragyog a boldogságtól. Haza akarja vinni és amikor elvennék, hogy becsomagolják sírva fakad. Nem adja, már hozzá tartozik, az övé örökre. Ezen túl elválaszthatatlanok, éjszaka is vele lesz.
-Tüske- |
AJÁNLOM AZ OLDALT
