Talán van valami az aurámban, hogy hullanak mellőlem az emberek,
esetleg az észkerekem nehézkes és ezzel űzöm el őket.
Most mehetek a tükör elé és kérdezhetem a szembenállót
-szerinted a hezitálás, a lassú felfogás, a nem azonnali reagálás
szavak után kutakodás, a fogalmam sincs mit írhatnék, elmeháborodás?!
Csak néz és várja folytassam, de most megint elakadtam,
hiszen segítséget kértem és csak két várakozó szemet kaptam!
Jaj nekem, hogy ennyire lassú vagyok, a szikrák kihunytak bennem,
hamu alatt keresgélem a megmaradt eszem.
Körmöm alá piszok került, tán egy tüskemaradvány,
de nem, az nem lehet, hiszen aggtáborba ment szellemem,
semmi nem maradt a nyomában, csak koponyám kongó váza.
Akkor én most lecsüccsenek egy lépcsőre
és megvárom míg eljön értem az elmeotthon derék őre!

Már látom mi vár rám a szent falak közt,
szobák, folyosók labirintusa, itt-ott rácsok megtört árnyéka,
de ott bent a szabadban, ahová csak mi, a „szentek” léphetünk
nah, ott lesz nekem igazán jó, lehetek valós gondolkodó,
majd akkor minden szavam taps kíséri, pillantásom is megértik,
nem kell többet kicsinyt sem viselkednem, csak adnom kell magam,
lehetek mindig más, esetleg nap, nap után megint kislány,
aki a felnőttségből egy szabad várba menekült,
aminek falait az itt élők torlaszolják el belül.
Ki okos és pengén vágy az agya, itt semmi keresnivalója!
Jó itt nekünk visszamaradottaknak, körítés nélkül élünk, érzünk,
játszunk a megtanult szavakkal, akár dadogva, esetleg mutogatva,
de őszintén elmondva, kevés közülünk még elénekelni is megtanulja,
és „csak” a csend, a béke és bugyuta tisztességünk mink van.