Szeretnék fa lenni, hogy tövemnél megpihenhess, s mikor erőd összegyűjtötted felmászhass rám. Árnyat borítanék föléd, takarnálak a tűző napsugártól, védenélek az erős vihartól.
Mi akarnál lenni rajtam?! Gyík, kígyó, mókus, esetleg medvebocs, avagy tigriskölyök?! Bármi, mikor elindulnál felfedezni remegnék, nehogy leess és ártalmadra legyek!
Csalogatnálak a mézédes gyümölcseim látványával. Törzsem átkarolva kúsznál egyre magasabbra, hogy megkóstolhass. Időnként megállnál pihenni és ezt az időt felhasználnám arra, hogy ágaimmal átöleljelek, s megtartsalak. Leveleimmel simogatnám tested, virágaimmal ingerelnélek nevetésre.
Kérlek gyere és ölelj át! Haladj rajtam, vezessen a megismerés vágya. Kutasd titkaim, simogasd sebeim. Légy a gyógyír, hogy az ősszel elhullajtott tavasszal újjászületve felviríthasson rajtam, s megint védhesselek a forró napsütés és a hideg fuvallat ellen.
Mint famatuzsálem adnék otthon és gyökereim közül párat kiemelnék, hogy barlangot alkothassak és ha már öreg leszel feljutni rám, nekem dőlhess és végső nyughelyed lehessek. Még ekkor is vigyáznék, hogy emléked fennmaradjon.
Mesélném hegynek, völgynek, szélnek, napsugárnak kettőnk nászát, miként egyesült szívünk és lelkünk, hogy ráztuk fel a ránk telepedő ködpárnát. Hírünk szárnyra kapná a fuvallat és hordozná a messzeségbe, hogy a fa és védence miként jutott el a megismerésnek arra a fokára, mikor nem számított a különbözőség, csak a bensejükben zajló folyamatért éltek.
Ugye milyen csodálatos?! Lennék fa, mit festő az ecsetjére kapna, s rám kenné a jövőnk zöldben, a kéket és a barnát elegyítve, hogy a narancsszínben pompázó alkonyat világítsa a lombozatomba bújt neszezőket.
És a piktor mosolyogva léggyökereimnél keverné a színeit, mert már a képben él ő is! Erre vágyott, ezt akarta, a természet csendes sóhaját sóvárogta nap, mint nap.
Most ledőlt mellém, hátát nekem támasztotta, s kalapját az arcára helyezve elszenderült.
Érzem őt, érzem egyre mélyülő sóhaját, amint a képzelete felkapja és elrepíti álmaiba, ahol a szeme felismeri a testemen kúszó védencem árnyékát, s mikor felébred folytatja rajzát, mert már tudja mi hiányzik róla.
A fa és védence, amint egyesülnek és összeolvadnak, táplálják egymást.
Ős öreg lettem, megszámlálva napjaim, de takarom a testet, mit egykoron ágaimmal öleltem.
Fejfa vagyok az emlékén.
-Tüske-
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
