Fekete felleggé válok, borítom a tájat, velem a gond, a bánat.
Lehetek bármit nem lesz jó, siratom a nappalt, mindig az éjt adom.
Válaszút elé kerülök a nap minden szakában, tipródom, hogy kit bántottam.
Búsan járom a világot, nem az enyém, megint a kérdés, hogy miért?
Feladom a harcot, elég volt, kilépek a ködből és az égig feljutok.
Ott fenn a kapuban várom a sorom, megkérdőjelezik az lesz-e az új otthonom.
Zavarnak merüljek alá, válogassak a bugyrok között és éljek tovább.
Hiszen az itt is van, ezért nem utazom, maradok hát. …
és tovább élek, mint a múlt árnyéka, szenvedek a mától a holnapra gondolva.
Nagyon nem akarom folytatni és végre megtalálom a módját,

leszek angyal.....démonba zárt!

Ajjaj, de szűk ez a hely, engedj ki, talán meg kellene fordulni!
A démon bújt belém, az angyalba! keserű sorsom tapasztalja.
Nem fér ő sem, lök és taszít, az ellentétek vonzása, a kín.
Zárt ez a világ, mégis kettőnké, miként férjünk el békén?
A harag majd megoldja és pusztítja a testet,
a lélek pedig tovaszáll, tovább keresve.
ha tudnád mennyi bántalom ér nap, mint nap,
ha éreznéd, hogy ezektől hogy szenvedek,
ha látnád a szemem néha, mikor elborul a látásom a könnytől,
ha éreznéd a kezem remegését a tehetetlen dühtől!

Bánatvirágot termesztek és öntözök,
szirmokat tépdesek és velük a testem felöltöztetem.
Kaparom a talajt, egyre mélyítem,
örökös harcban állok kaviccsal, sárröggel.
De véghez viszem a tervem és befejezem e földi létet,
hiszem engem valahonnan ideejtettek!
Kérdezgetnek, ki vagy és honnan és miért és kinek?
Nem tudom a választ, hiszen senkit sem ismerek!
Szaporodtam, mint amőba bután és vakon,
háltam az égiek nászát az ördöggel rangon, trónon.

Pokoljárásom vígan éltem meg,
mennybe menetelkor fekete leplet öltöttem.
Felhőkkel dobálóztam a tengert,
a vízcseppeket az égig felpergettem.
káoszt hoztam a világra és kéjesen néztem.
Keressétek a megoldást, ti emberlények!
Fura szerzetek, mind örül, ha élhet,
de miféle élet az, hol a keserűség boldog mosolyt ad és nem félnek!
Ha tudnák mi a félelem, az igazi, a rettenet,
óvatlan tetteikkel nem sértenének!

Bosszúállóvá tettek, reszkessen mindenki engem
- nem védek, támadok, éljenek örökre!
Éljék át újra és újra a rettegést,
ne tudják meg mi a nyugalom, a békesség!

Csitulj már Gonosz! hát nem félted őket?
mit vétettek ellened, hisz csak emberlények?!

Sorolom bűneiket és nem tanulnak,
mi mást tehetnék?

-Tüske-