És ez volt az a pillanat, amikor ráébredtem, nem akarsz igazán megismerni, Szerettem volna, hogy legyen Neked ez az élmény, akár csak egy pillanatra is. Ha legalább megadod a lehetőségét annak, hogy együtt megéljük, de világtalan lélekkel jársz a földön, kötöd magad a szokványhoz. Feladtam. Szükségem van a térre, a szárnyaimra, a szellem röpdéjére, a szín igéző vonzására, az anyag nem kézzelfogható kifejezőerejére, a nyelvük akarok lenni. Legyek bárhol körbevesz a varázslat. Néha nincs szó, mi ki tudná fejezni az élményeim, amiben nap, mint nap részem van és csak  fojtogat ki nem mondottan.

Figyeld a felhőket, ahogy átütnek a levelek közt! - összemosódnak a színek egymást melengetve, lágyítva és ezzel a színorgiával bebújnak a bőröd alá, a lelkedbe - értésedre adva ott a helyed, Tiéd a természet, csak szeresd! Megmutattam volna a rozsdás levelekben elrejtett mintákat, a gyönyörű barna keveredését a zölddel és a vöröset, ami mintha a kékbe belecsókolt volna. A fény-árnyék játékát, ahogy minden napszakban másként csillogtatja szemkápráztatón a faunát. És fülelj csak! A szürkületbe olvadó természet elalvás előtti megnyugvó sóhaját is hallani. Érintsd meg a frissítő esti szellőtől feléledt növényzetet, bársonyos puhasággal olvad bele a tenyeredbe! De tudd, az éjszaka is harsog az élettől és a hajnal, az éledő táj apró, halk neszeivel hívogat, csalogat, magához édesget. Az érzékek forgótánca ez. Lásd, ahogy a pirkadati harmatcsepp gyémántfénnyel világít! Hunyd be a szemed és érezd, engedd, hogy beszivárogjon, átjárjon, telítsen a csoda!

Ezt akartam és igen! ezekkel a szavakkal, amiket most is használok, mert helyettem senki nem ír! A hitetlenkedő tekinteted belém fojtotta a szót. Ritkán, ha folyamatos beszédre kényszerítem magam, előtte bele kell temetkeznem a gondolataimba, szárnyalnom kell, hogy ezek mind felszínre kerüljenek és elérjék a célt, hogy ki tudjam mondani.

Nem tudom azt nyújtani, amit vársz, az elsöprő erejű szellemet, a tarolásra kész ajkat, amint átvág mindent akadályon, csak beszélhessen. Muszáj mindig beszélni?! a csend is sokatmondó! Nem, erre még nem készültem fel, mégis tudom sikerülni fog. Az idő nekem dolgozik. Már megbolondítottam a kerekét és néha visszafelé is forog. De nem engedhetem, hogy beleszóljanak a terveimbe, ehhez segítségre van szükségem. Tőled vártam.

Barátom akartál lenni. Idejét se tudom már milyen a baráti kéz, ami segít az úton. Volt, hogy támaszra leltem rövid időre, de sajnos eddigi tapasztalataim lehangolóak. Jóindulatú nevelgetés, kioktatás, rosszabb esetben gúny lett a baráti tanácsból. A Barát nem kérdőjelez, megmutatja a helyes irányt. A Barát oltalmaz magától és másoktól, önmagamtól. A Barát meghallgat és nem él vissza a hallottakkal. A Barát érdeklődő. A Barátnak elmondhatom, ami fáj, ami kellemes, mert szívén viseli és érdekli a sorsom. A Baráthoz nem kell felnőni. A Barát tűr, megbocsát. A Barát önzetlenül, kitartóan szeret, felvállal, segítőkész.

De démoni feketeség fájdalma kezd el uralkodni, ha a Barát megsemmisül, elérhetetlenül. Vigasztalhatatlanná leszünk, elborítja a gyász a bensőnk - az emlékezés segít! Visszapörgetve a múltat megértjük, nem ment el, mindig velünk van, bennünk él.

Az idő sohase hazudtolja meg magát, megint felszínre hozta az igazságot. Kristálytisztán látom már barátom, hogy a magad képére akartál formálni. Azt gondoltad átalakíthatsz, de addig tanítgattál, oktattál, míg az önbizalmam sárba tiportad, a lelkem megtépáztad, összeroncsoltál, megaláztál és maradt a fájdalom. És mit értél el?! Nem változtam, csak kagylóvá lettem, bezárkóztam. Mégis köszönöm, mert megmutattad mire vagyok képes, nélküled később fedeztem volna fel magamban az erőt. Nem bánkódom, tanultam, hogy ismerjem fel az értéket a hétköznapok taposómalmában.