Néked az isten’ áldásos elmét adott, mihez én nem érek fel
így hát csak olvaslak, lapozlak, s lennék benne agyadban
csavargó gondolataid után tekeregnék okosodva
oly jó volna, ha lefordulnál hozzám, vaskos könyvgerincen,
mely töretlen, hisz nem nyitván tested teljesen sosem,
s némely meséid értetnéd meg velem, asszonyeszemmel'
ostobán bambulok irományokra, pedig tudom ezek értem vannak,
hogy tudásod belém sulykold és én marasztaljam azt oskolásan
ezt a várat, utat, hajót ámulom, számolhatatlan számokat félem,
ha készen lesz, sétálok rajta, avagy hagyom magam általa ringatni
miért kell megértenem, nem elég, ha ételt és vizet viszek építőjének?!
Én igazhitű asszonyállat, nem értem a férfiakat a fene nagy tudásukkal
sejtitek ti, miként lesz a fodor, a szoknyaalj által lelketek rab!?
Némán ingatom fejem, vonom vállam, értetlenségem sóhajba fúl
csípőm megfeszül, hullámzó keblem, ringó léptem nézve eszetek hova tűnt?!
Míg te alkotsz, gyarapítod a meglévőt, kendőm kötöm, frizurám rejtve
osonok, mint egerésző macska, állok elébed, hogy kérjelek, figyelj rám végre
megvárnak a kövek, gerendák, de én egyedül elsorvadok, a készet kinek adnád át?!
hogy nem érsz rám, eridjek távolabb, takarom a szintezést?! ám legyen!
de jól vigyázz, barlangba visz az első jövevény, lő vadat, szed rőzsét
érzékeny testem sem felejti, lelkemet kedves szavakkal füröszti
nos, hát ezt akarod? tedd le körződ, pápaszemed, papírcsákód hajítsd el
majd én megmutatom neked az építészet és nőd mennyire egyetemes
a vonalak, a lábak hajlata, a gerinc, a hát, majd a far ékes íve
a karok, mint hídpillérek kecsesen erősek, a tornyok és a fej felfelé törnek
a váll gömbölydedsége, bástyányi terhet cipel, és a kapu, mi cizellált fogantyút visel
nyakon, ékszer - mestermű mind, mi élő és időtálló, adnád tolvajlépteknek?!
Nézd hát az ablakaid, mind lőrések, semmi sincs szebb, min nődön, kezed
azok a hideg falak, testem tűzben ég, mégis azt választod, engem belep a feledés
hiába riogatlak, mesterműd századokig él, de nekem csak egy éltem van
feküdnék rá alkotmányos asztalkádra, s lennék rajz! bíbelődhetnél rajtam
észre se vennéd, csak ha tollad bőrömön elakad, mérged tombolna
míg nékem vágyam tovaszáll, rá kell jöjjek, buta asszonyság, ki hagyja
párja holtértékek előtt teszi imáját, becsben tartja, mint vásznak akasztóját.