Néha elég egy szó - benne van a mindenség

néha elég a csend,  hogy érezd ölel a végtelen.

    Egy mosoly, amit nem ismerhet más,

egy pillantás, mi csak rebbenő sugárnyaláb,

a lélek simogató hatalma, az érintésben megélt összhang,

mondd hol vagy?!

Lehetek én bármilyen, ha nem olvasnak bennem,

kicsi pillangó, vagy óriásira nőtt virágszirom a légben.

A titkos lét, a torok szorító percek várása.

Hatalmas űrben ténfergek, keresnek, s nem találnak.

Némaság és kínzó vágy a szavak iránt,

melyek jönnek csapongva, vagy ömlenek rám.

A bőröm simulna tenyér alá, nyakam a sóhajért kiált,

karom ölelne a téren át - jéghideg világ!

Felöltöztet a Nap, vetkőztet a Hold

keveredik az est és a fényben fürdőző csillagok

rajzanak elő a nappali órákban.

Orgiát csapnak a napszakok felettem.

Kellesz - mondják a csillagok, vinnének magukkal az éjbe.

Gyere velünk! kiáltja a fény, a sötét elveszejt,

rabul ejt és sosem enged újra érezned!

Most merre?! Hiszen, ahol az erőt érzem,

a vágyat a megismerésre - nem lehetek,

a másik helyen szenvedek, mert élek!

Csak lehetnék kettős lélekkel mindenhol jelen!

angyalok között a sötétség úrnője, Démonangyallá leszek! 

Szavaim, tetteim mindenhol kettősséggel küzdenek

míg kézzelfogható voltam, sem értettek

Most szabadon tombolhatok – éjszikraként

csaponghatok a fényben, osonhatok sötétségben.

……átmenetek….. értelem…..

csonka érzékek eszmélnek illatokra

Legyek fehér, vagy fekete!

Vaksin a sugárban, látva az éjben.

Mardosnám a látványt, fülem zaj elől hátrál

szaggatnám a rám boruló fagyhajós árnyát.

Az utasom volt. Vitte a szél a szárnyán.

Vitorlát bontott a világra, suhanó káprázat.

Most újra hallom a csendet beszélni!

Dallamával szorosan fonja kötelékét,

elakadt a szavam, fojtogat az örömkönny

          révbeért a szó, a szigeten kikötőre lelt.    

    -Tüske-