Kíncsorgok - gondolj, amit akarsz

Ócsárol kis ember, nagy se tétlen
galléromon bánat küzd hitvánnyal
gombjaim az ocsmány rángatja
mi eddig zöld volt, fakó sárga lett
mint virrasztó’ idején a fény.
Kicsiny lámpásával világít az ármány
bolond világom átszövi vallomásfonál
miért ne lehetnék én naivan boldog
hiszen hinni akarom jó dolgom
de már semmi sem a régi,

tükörbe fekete fátyol jelt int.

Vágyálom

   Lennék pókháló kémény rejtekén
   tűztérben pattognék hamvadó hasábként
   az a párna a megfáradt lábak alatt
   kiült fotel évtizedek súlya alatt
   egy bögre, melyet kérges kéz tart
   köntös életet adó test ölelő karja alatt
   és a hűséges eb, melynek mindig jut jó falat
   füst, amint szállok felfelé
   hóesésben szikrázó pehelyként hullanék
   nyári este ciripelő tücsökzene
   őszutón vöröslő faköntös pergő tengere
   sufniszellem, az emlékek láthatatlan őrzője,
   fakult fotó reszkető kézben.