Haladok a homályba vesző folyón,

mely erős sodrásával elragad, nem enged szabadon.

Tájékozódni próbálok, a szürkeség eltakarja a partot.

Szeretnék kijutni, vár a fény,

de a sötét folyam marasztal – örök vigaszt ígér - feledést,

ahol nincs bánat,

emlék.

Fájóan süvölt a kín kergette szél – hová tűnt a napsütés,

örök sötétség?

El kell hagyjam e helyet, meg kell szűntetnem a fényt.

 …….a halandóság peremén ingadozva létezem?

….kevés a szó, pedig tükröt tartottam magam elé,

a született békén pihen,

a gyilkos fájdalom az Embert elrejtette.

Tudtam, éreztem valahol igaz - marasztalom.

A távolban dereng egy kinyújtott kéz,

van remény?

Hiába a bánat feladom a harcot, gyenge vagyok, elfáradtam,

a múlt ellen nem küzdök –elvesztem,

a víz partra vet.

Talán sikerül túlélnem, egyszer véget ér a vakság,

kinyílnak a zsilipkapuk,

a ki nem mondott érzés kizúdul,

és ami addig el volt fojtva áradattá válik.

A jövő szivárványköd gyöngyház fénye felcsillan

és meglátom az utat - látom

…….elengedem,

de nem feledem!