Haladok a homályba vesző folyón,
mely erős sodrásával elragad, nem enged szabadon.
Tájékozódni próbálok, a szürkeség eltakarja a partot.
Szeretnék kijutni, vár a fény,
de a sötét folyam marasztal – örök vigaszt ígér - feledést,
ahol nincs bánat,
emlék.
Fájóan süvölt a kín kergette szél – hová tűnt a napsütés,
örök sötétség?
El kell hagyjam e helyet, meg kell szűntetnem a fényt.
…….a halandóság peremén ingadozva létezem?
….kevés a szó, pedig tükröt tartottam magam elé,
a született békén pihen,
a gyilkos fájdalom az Embert elrejtette.
Tudtam, éreztem valahol igaz - marasztalom.
A távolban dereng egy kinyújtott kéz,
van remény?
Hiába a bánat feladom a harcot, gyenge vagyok, elfáradtam,
a múlt ellen nem küzdök –elvesztem,
a víz partra vet.
Talán sikerül túlélnem, egyszer véget ér a vakság,
kinyílnak a zsilipkapuk,
a ki nem mondott érzés kizúdul,
és ami addig el volt fojtva áradattá válik.
A jövő szivárványköd gyöngyház fénye felcsillan
és meglátom az utat - látom
…….elengedem,
de nem feledem! |