Tenger közepette érinti a szellő hűse, miként a láva a jeget, jégbe fagyva lázad az életért, s forrna a bűbájságtól a gőzpára pezsegve, didereg a tűz a szívfájdítóan borús felleget sepregetve vándorlása során tünékeny élete. A hideg benső roskadozik terhe alatt, habár viselné büszkén kihúzva magát, de mit magára mért sorscsapást a kegyetlen lélek tobzódva zárva tartja, vicsorogva rákacsint a mosolyra a féltés, hogy ne érintsen jót karja.
Vonz és taszít, kerüli a varázslat, korbácsként csapkod szava, forralja a vért, s aztán fagyasztja. Illan a mágikus erőt sugalló párbeszéd, marad a hallgatagságában is fennhéjázó lenézés. Ifjún buzogva rengeteg partot nyaldosott, s mikor szembesült a mássággal, rettegésében elmenekülve bezárkózott, pedig legbelül hullámokat kavar az olvadt könnycsepp, de maga köré vonta a dermesztő hideget. Jégszurok ragasztja nyelvét a halandóra. Az tépné magát, szaggatná húsát, menekülne a tőrdöfésszerű tekintet elől, de a fagy nem engedi, cövekként visszaveri, vergődését szilánkos nyálával kenegeti.
És a vulkán fellázad az életéért, ne csitítsa senki kedvét, a zordság ne tomboljon benne és a forróságba ne hozzon enyhet. A Jég vesztes, illékony pára lett, s eltűnt átadva magát az enyészetnek. A láva búcsút vesz a rettenet királyától, visszaadva fagyott magányához, hogy zárja be a rosszat, mi az Igazat bántja.
-Tüske- |