Tenger közepette érinti a szellő hűse,
miként a láva a jeget, jégbe fagyva lázad az életért,
s forrna a bűbájságtól a gőzpára pezsegve,
didereg a tűz a szívfájdítóan borús felleget sepregetve
vándorlása során tünékeny élete.
A hideg benső roskadozik terhe alatt,
habár viselné büszkén kihúzva magát,
de mit magára mért sorscsapást
a kegyetlen lélek tobzódva zárva tartja,
vicsorogva rákacsint a mosolyra
a féltés, hogy ne érintsen jót karja.
Vonz és taszít, kerüli a varázslat,
korbácsként csapkod szava,
forralja a vért, s aztán fagyasztja.
Illan a mágikus erőt sugalló párbeszéd,
marad a hallgatagságában is fennhéjázó lenézés.
Ifjún buzogva rengeteg partot nyaldosott,
s mikor szembesült a mássággal,
rettegésében elmenekülve bezárkózott,
pedig legbelül hullámokat kavar az olvadt könnycsepp,
de maga köré vonta a dermesztő hideget.
Jégszurok ragasztja nyelvét a halandóra.
Az tépné magát, szaggatná húsát,
menekülne a tőrdöfésszerű tekintet elől,
de a fagy nem engedi, cövekként visszaveri,
vergődését szilánkos nyálával kenegeti.
És a vulkán fellázad az életéért,
ne csitítsa senki kedvét,
a zordság ne tomboljon benne
és a forróságba ne hozzon enyhet.
A Jég vesztes, illékony pára lett,
s eltűnt átadva magát az enyészetnek.
A láva búcsút vesz a rettenet királyától,
visszaadva fagyott magányához,
hogy zárja be a rosszat, mi az Igazat bántja.
-Tüske- |
AJÁNLOM AZ OLDALT
