Hull a könnyem miközben írok és szenvedek,
fáj az élet, fáj a megélt emlékezet
mert szerettem viszonzatlan, hűséggel,
vártam a csodát, pedig tudtam nem jön el
mégis kitartottam, mert úgy éreztem ezt kell tennem,
de most már kezdem feladni, nem, nem és nem
ezt nem bírom tovább - teher
nem harcolhatok megfoghatatlan ellenséggel
fektemben nézem a suhanó felhőket,
kezemmel magamra vonom őket - vigyetek!


Dülöngél a kérdőjel a papíron
italpöttyös terítőre vonszolja a választ
emeld, majd ürítsd, vele halsz, s tűnsz el
a kéz mi utánad nyúl, lehanyatlik
mámoros nappalok és éjszakák.
Nap, mint nap pofozgatja a problémát
okot keres a kortyhoz és rá is talál.
Ingerülten fájlalja fejét, gyomrát
nyitásig tigrisként lépdel fel, s alá.
Remeg a feje, keze lefogja kezének rángását
végre! csurog le az "élet" a torkán.
Tisztult a tekintet, a bárgyú kinézet tűnőben,
de a következő forróság már lejutott a gyomorba
és újra leereszkedik a köd...
Megbánással kezdett hajnali órák
lelkiismeret furdalásba torkolt a kézfogás
átkarolt váll rázkódik szüntelen
gyermeki könnytenger, ''asszonyjaj''
kutyanyüszítés a reszketeg kéz alatt.
Lesütött szemek, elfordulva kiejtett szavak
kék foltokkal tarkított test, véres párnahuzat.
Éhes száj szól, adj ennem, a pohár tele
nikotinos ujjak fenyegetik, maradj csendben!
Dologtalan hetek, hónapok múlnak el
roskad a társ''magányra lel.
Egyszer feltűnik a szikra, talán most
de az első pici kavics gáncsot dob.
Ne adjuk fel - kiált a lélek
búsan bólogat a mámoros fej, s megbillen
hisszük rábólintott, legyen úgy
pedig csak elnehezült, már rég bóbiskol.
Kicsiny kéz kerül a mocskosba
könnytől maszatos arcocska ragyog
ma nem volt rossz!
Másnap a kereket megint nem az ész hajtja
egyik pohár a másik után csörömpölve csattan
gördülékeny, majd elakadó, végül összemosódó szavak
tántorog a világ, esik, kel a józanság
verekedik a tiszta fej a kábulattal
mindeközben a környezet lassan meghal.
Mi ez a csend? néz körbe, hol vagytok, hová tűntetek?
záporoznak a kérdések, de már nincs ki válaszoljon
kút mellett takarosra hajtott ruhahalom.
Viszik a gyermeket, nyál fröcsögve átkozza őket
ki fogja az italom hozni, ha elviszitek?!
Pohár az üveggel koccintva keringőzik
beszáll táncukba a véreres szem
test inog, pörögve dobban a láb
hentereg az árokpartján.
Kóbor kutya szimatolja és rémülten elfut
az orra talán örökre eltompult.
Mocorog a sáros rongycsomag
krákog, prüszkölve köpködi az átkokat
itt hagyott mind, nem is kelletek
majd fogtok ti még hívni engem
de már akkor másé leszek
megbecsül az új asszony, csinálok gyereket
majd ők szolgálnak és szeretnek engem!
s miközben ezt kántálja keze a kilincsen

A szokásost kérem!

-Tüske-