Kín'hegy

Milyen egyszerű a beszélgetés! Szó szót követ, majd mondattá alakul és besiklik a másik fülibe. Ott elgondolkodik menjen-e tovább. Befogadják, vagy engedik átszáguldani, hogy ne hagyjon nyomot maga után. Nehéz maradandót tolmácsolni.
Mert bármit írsz, ejtesz ki a szádon és nézel a szemébe valakinek, akaratlan testbeszéddel jelzi, figyel-e rád.

A hegynek mondom, engedd le hozzám havad, hogy érezzem végre a telet, de ő némán mered égnek, mintha szavam se hallaná!
Tudom, érzékel engem, hisz megreccsent testén a jégpáncél, lavinát zúdított haragjában - egy marék hó helyett - felém. A szavakat belém fojtotta, köpném ki, de egyre több ömlik rám és én lassan elcsendesülök.

Te Hegy! Miért teszed ezt velem?! Voltam rajtad fa, derékba törtél remegéseddel, lettem bokor, tűzfolyamoddal pusztítottál, végül fűszál, mi évente ugyan kinő, de egyre satnyábban, míg elérkezik az idő, hogy sose többet. Magadra fogsz maradni csupaszon, lelketlen, némán. Igaz, most is néma vagy, siket és moccanatlan, pedig én tudom, ennek az ellentéte volt a múlt!
Emberek, épületek vettek körbe, adtál otthont felhőnek, ki ormodon pihente a szél támadását.
Hogy ellenkeztél, te nem leszel hírvivő! Majd megértetted, hogy ne légy egyedül, engedned kell. Hagytad, hogy testedbe vájják a cölöpöket, mint emberszó hordozót. Csendes éjeken hallottad a beszélgetéseket, és voltál kiváncsi is!

Sokszor megremegtél egy-két üzenet hallatán és ilyenkor törtél-zúztál magad körül, mígnem rájöttél ezzel büntethetsz is. Megízlelted a hatalmat. Már nem érdekelt mi célod a földön, mi a jó, csak az jelentett számodra örömöt, ha kínt okozol!
Pedig én láttalak, amint apró kavicsból egészen a felhőkig nőttél! Ahogy egyre nagyobbá váltál és engedted vegyenek körbe. Növesztettél magadon gyönyörű tájat, vízesést, szellős teret. Építők, céltalan kószálók járták útjaid.
De a hírektől egyre ridegebbé váltál. Megismerted az emberi természet legsötétebb oldalát és már gyermeknek se hittél. Elnyeltél túrabotot és pöttyös labdát, gonosszá tetted magad, az ártatlanokat is száműzted dombjaidról. Akin addig segítettél összezúztad, ledaráltad és gyomrod mélyébe gyűrted.
A világon nincs vonzóbb megmászni való, mégis magányos vagy! Félik erőd, mérged. Volt idő, hogy magadhoz tudtad édesgetni a madarakat, de mételylégzésed megölte mind!
Nézlek és nem értelek. Visszafordíthatatlanná vált a világtól történő elfordulásod, ezt akartad és mégis tombolsz?!

Tavasszal már nem növök újra. Utolsó vagyok utadban, nem marad más, akire tűzfolyamfájdalmad onthatnád.

...és a Hegy lávakönnyeivel öntözi múltját...