Térbe fullad, szorong az egyedüllétben
égig csapódó, láztól fűtött hullámtenger
kik gondolták simogatva nyugtatnak nem sejtik a valót,
a borzongást a hamis kéztől - áltató a biztató, hazug szó!

Elkísérik utolsó útján, homlokát veríték lepi
fakul szeme csillogása, a rém árnyai felsejlenek
lidérces távozása lesz, a kín vele megy,
sötétséggel takaródzik csillagfényű teste.

Haldoklik az igazmondás, szűnnek a tabuk,
zaklató a pokol mélyéről bukott fel,
a fény fuldoklik az út porában, szárnya elpilled,
pirkadatkor élénkül megkövesedett vére.

Tűnőben a béke, fortyog a bú, veszendőben a csönd
keveredett a jó a rosszal és kinek lelkét fekély borította
mosolygó támaszként lökte a ragyogást a mélybe,
sáskaként rágta békekötésre ágyúdörgedelemmel.

Lépni, s lélegzet venni fojtva nem lehet
próféta lett a szamár, visszájára sült el terve,
hogy tenger nyelje el a homokszemeket,
az örök hó birodalma forróságra leljen.

Feldereng a harang rézborítású teste,
a nyelv csapódik, ütődik a hengerben,
süketül az érző szív, sikolt a néma imáért
kezek ölben, térdre rogyva a hívek.

örök homályban támolyog az ájtatos

-Tüske-