Mire észreveszed más, mint röpke fuvallat,
mi elért, a szépség már fogva tart.
Türelmetlen várod a változást,
a holnapok tüzei fellobbannak.
Mikor minderre ráébredsz
és csodálkozva kérdeznéd való-e,
ébren álmodsz, hogy végre!
tudatosul benned, hogy üstökös voltál,
aki süvítve tépte szét magányát,
feloldva a dermedtséget
elegendőn, hogy továbblépjen.
Amikor letarolnak és nem vesznek észre
elvérzik a szíved, megnyomorodik a lelked,
ráébredsz a fekete mára, mit elűznél a múltba.
Jövődön sajog a rejtett fájdalom,
beléd költözik a kínzó üresség.
Többé nem adod ki magad senkinek,
bezárkózol és csak ülsz magányosan
számolva a napokat, hátha!
elérkezett az idő - legyen már vége.
De nem! Soha sincs vége semminek,
kezdődik minden ugyanúgy elölről,
miközben a mókuskerék felőröl
és Te csak rohansz, menekülsz,
mert a végzeted századokon át is üldöz.
Örökösen harcolsz a sorsod ellen,
lásd hát be mi végre?!
Akkor is újból és újból átéled,
nem akarod felismerni jó ez így,
hiszen bánatod többször átélheted,
de előtte a gyönyört is!
Vágtában hajtod el magadtól a történést,
ahelyett, hogy türelemmel viselnéd,
és örvendve várnád a beteljesülést.
-Tüske- |
AJÁNLOM AZ OLDALT
