Botorkálva, legyengülve jelent meg életükben. A faluszéli romos házikóban talált menedéket magának. Napok multával se beszélt senkivel és őt sem keresték. A falusiak csodálkoztak jövetelén, oly ritkán került feléjük ember. Gyalogszerrel nehéz volt e helyet elérni. Egy idő után már csak a vállukat vonogatták, ha észrevették mozgását. Reggelente feltűnt és csak a szürkület beálltával került elő. A kezére csomózott kötéssel zsákot vonszolt minden este maga után. A közeli erdőből hordta a tüzelőt. Sötétedéskor a falubeli gyerekek odaosontak és bekukucskáltak a viskó ablakán. Az asszony tisztaságot tartott a kopár helyiségben. Tűzhelye téglából volt kirakva, szélén kicsiny edényke árválkodott. Mellette a csonkig égett gyertyák között egy még szerényen pislákolt. A bútorzat egy székből és a fekhelyből állt. Ágya a földre terített szalma és azon egy rongyos pokróc volt. Összekuporodva ült, nem látszott, hogy fázna. A leskelődök mégse értették, miért nem gyújt meleget, hiszen késő ősz felé járt már! Az alak hirtelen felugrott és tántorgó léptekkel odament a fekhelyéhez. Felkapott egy batyut, majd ugyanazzal a kapkodó, esetlen mozgással visszaült és elkezdte magát ringatni. Most vették észre, hogy ölében egy fakóbőrű kisbabát tart. Halk énekszó hallatszott. Szája éneklés közben mosolyra húzódott, ahogy lenézett. Egyik kezével kigombolta a ruháját, majd ringó, nyugtató mozdulattal a mellére helyezte. A kintiek összenéztek és szégyenükben egyszerre kullogtak el. Másnap összegyűltek az emberek a viskó előtt. Egyikőjük bekopogtatott, de mivel nem érkezett válasz - benyitott. Az asszony összegömbölyödve feküdt keblére szorított gyermekével, arcán a megbékéltek mosolyával. Mindketten halottak voltak. A kis láboskában erdei magok árválkodtak.
-Tüske- |