Bohócként tengődtem hosszú évszakokon keresztül,
emberek néztek, nevettek, míg a derűm könnyekbe fúlt.
Tartalmat adtam a festéknek, mely alá elrejtőztem,
lágy hangon beszéltem gyermekhez, pálcát adtam felnőttnek.
Tanítottam embert embernek lenni, a szomorúságot elfelejteni.
de míg ők ebből okultak és boldogságukat megadtam,
én maradtam az egyszer a bohóc, nevető arccal.
Bensőmben démonok bolyongtak, angyalszárnyak érintettek,
ezért a vígság arcomon kővé lett.
A keleti népek gésája vagyok, az ártalmatlan bohóc.
Időnként nevetek, mikor egy-két álarc lepotyog
és alatta feldereng az igazság,
hogy a bohóc is ember és igenis néha nevet már!
A boldogság őt is megérinti, bár nehezen éli meg
féli, hogy újra felfesti arcára a megkövült vigyorjelt
ilyenkor kell a kedves szó, az ölelő kar, a türelem.
Élni és hagyni őt nevetni, engedni szárnyakra kapni
szabadon lélegezni
sosem megkötni
fogni és megtartani
hagyni maradni.

-Tüske-