A sóhajtól egyre emelkedett a mellkasa,
szinte szétrepesztette a fájdalom
bennrekedt, s nem engedte lélegzethez,
s én, aki ezt néztem meredten,
éreztem a szomorúságát,
melynek okozója voltam gyáván!
Időt kértem balgán,
nem értettem gyászának,
megtört tekintetének okát.
Az időt „gyilkosnak” nevezte,
most már tudom miért,
mi adatott kevesellte.
Menne vissza a múltba sebesen,
kezdené korábbról,
hogy nekem még többet adhasson
és idővel is elhalmozhasson.
Kézen fogná a napokat,
elém vezetné a hónapokat,
hogy az éveknek viseljem gondjukat.
Ha tehetné a markomba adná sorsunk,
hogy értőn fésülgessem a múló perceket,
lehessen a göndörödő fürtű pillanatból
örökké tartó mosolygó holnapunk.
Érinti a kezem a recés tegnapot,
a rettentő mát még nem akarom!
Tisztánlátásért vezesd ujjaim,
simogasd pilláimról a zavaró könnyhálót,
fújd el a sötét gondolatokat,
szereteted seperje utam,
ez nem történhet meg, maradj velem!
Idő!!!
Szürkület jön tekintetére,
a tűz, mi égette csendesen hamvad el,
felnyílik szeme, még rám mosolyog,
keze érinti homlokom, elengedett.
Sikoltok ne legyen még vége,
lelkem ágál ellene.
Ezt nem akarhatja senki,
adok időt, vedd az enyém!
Miként az ég takarja a földet,
úgy fedi a múltat a jelen,
a jövőnek tett ígéret,
hogy soha nem megy el.
És mégis megtette, vitte magával megtört lelkem,
lassan kicsúszik kezemből elnehezült teste,
ráborulva sóhajtom - szeretlek.
Még itt van, érzem, nem ment még el!
Néz, csitítja szívem
és ismétli
„Nem tudok időt, csak boldogságot adni,
fogadd el!”
Emlékezz! Emlékszem megtetted.
-Tüske-
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
