A kishitű nagyra tartja a templomjárást
én csak magam teszem az imádkozást
bár hitetlen vagyok, időnként a fohász remegtet
valami kell, hogy segítsen, nincs lehetetlen
tervezném lépteim, hol a tám' szűnt.
Ingok, szédelgek, utam veszejteném,
félek a rejtelmek bűvkörében.
Néha hangot adok az imának,
és pirulva vonom vállam, mi nem tetsző másnak
nekem titkon az - templomi.
A fennen lévő bennem, magam vagyok,
ki elbotlom
és a tápászkodás oly nehéz,
se botom, se kincsem, mely felemelne
és hagyna maradni, hova készakarva estem!
Most csend van, az a sűrű, fekete
lesz még felhős, borús, majd tündöklő
az a jóleső, langymeleg ölelős.
Addig vegetálok és kezem kulcsolom
fejem, mely a gondoktól lebukik
kétségek közt ing, reszket a nyakamon
homlokomon ráncok sorjáznak
ujjperceim a tördeléstől pattognak
térdem ereje hanyatlóban
önként borulok arccal a porba.
Nekem van istenem' - magam vagyok
az igazak könny marta hitét keresem
mitől a lelkem vergődése, testem kínja tűnne.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
