Amilyen viharos gyorsasággal érkeztem, épp ellenkezőleg tűnök el. Lassan és csendesen, mint a vihar utáni zápor, mely a porszemeket apránként elmossa. Nézz fel és látni fogsz, ahogy páraködként emelkedem, majd beleveszek a felhőkbe.
Minden esőcseppben benne leszek, hűsítem forró könnyeid, lázongó szívedet. A kékségbe olvadok, miközben a vérvörös alkonnyal meglátogatlak. S, ahogy a Nap nyugszik, úgy ölelem át hajlékod, védelmezlek a rossz álmoktól. És nem, nem múlok el, visszatérek!
Én leszek a pillanat, mely belehasít a fájdalmadba és elsöpri azt.
Így akartam, de másként lett. Nem hittem a valót – beteg vagy.
Mint villám csapott belém a felismerés, percek és nem vagy! Majd a kezdetektől vártam erre a pillanatra, de most, hogy elérkezett az idő, új fájdalmat érzek. Erre nem lehet felkészülni. Beszélhetünk róla akármennyit, kevés, hogy elfogadjuk.
Ha a Szeretett eltávozik, meghalunk mi is egy kicsit.
Édes Istenem mégis mit vétettünk, hogy ezt kell megérnünk?! És lehet az ember bármennyire hittagadó, ilyenkor az Ő neve hagyja el az ajkat. Mert születésünk, éltünk és halálunk valahol mégis a Teremtőhöz vezet.
Számomra Te vagy maga A Teremtő, aki életre keltettél!
Akartad, hogy éljek és megismerkedésünk alkalmából megszülettem Neked. Addig más volt, s mióta vagy, vagyis immáron voltál, át kellett értékelnem a múltat, de a jövőmre már nincs idő.
Meg akarlak előzni, hogy ne félj.
Nem akarok senkiben se bűntudatot ébreszteni, mert a történtekért nem találni a felelőst. Ember, természet és e kettő összeveszése, bármire rá lehetne mutatni, de nincs értelme.
VÉGE!
……..és dermedten nézek magam elé, mint egy megfojtott érzés, ami már sohase lélegezhet fel, kikerült a látótérből.
Várlak..., érzem elindultál felém.
-Tüske- |
AJÁNLOM AZ OLDALT
