„Vérző szivárvánnyal festettem meg az eget,
sírva csurogtak a színek, gyászolták a szűz felleget”
Láttad már az éjt, összecsókolóznak a színek benne,
esetleg a narancsot, amint veszekedett a vörössel,
a bugyuta rózsaszínt, ahogy félve néz a mély barnára? -
s az fennhéjázó undorral tekint a kevély cinóber sarkára,
mely bíborban pompázik, bár tudja jól
a vörösesbarna árnyat adó kábulatához nem fogható.
Vagy, mikor a sunyi lila megcibálta az olív köpenyét,
a bátortalan okkert odasimulva a hős bordó mellé?
És az ostoba kéket, egyesülni akart a fehérrel!
A feketét figyeld, épp belekarolt az epés zöldbe
és az mérgében belefolyt a sárga lelkébe,
torz vigyorral kente magát tovább mélyen a szürkébe.
Mennyi szín, felkavaró szépség, illanó káprázat,
de a szivárvány csak zokog és elereszti mind,
hagyja, hogy keveredjenek, majd szétváljanak, járják az útjukat,
eközben fakulva felszívódik, mint egy meg nem történt csoda.
S ők harcukba belefáradtan ébrednek rá,
nincs hová visszamenniük, a kapu megszűnt létezni.
És a színek cseppenként esdekelnek bebocsáttatásért,
a holnap jutalmáért tartanák markukat,
melyből kicsúszott már ragyogó kedvük, a színorgia!
Mattul a láthatár, maszatolódik a körvonal,
kettéválik az elválaszthatatlannak tűnő árnyalat,
mint egy villámmal szaggatott habos pamacs.
De ott látjátok?! Elbújt egy színfoszlány, élni akar
és ezzel a reménnyel szívében elindul a festékes lajtorján
egészen addig, míg megláthatja a tüzes lángkoronát!
A Naphoz készül, ahová egyetlen társa sem ért el,
egy fokon, majd a következőn megpihen
és kitartása pompázatos képpé lesz.
Hogy szeretném onnan leszedni és bírni,
de hiszen az enyém, megálmodtam őket mind!
Megteszem az utolsó lépést és visszaadom a testnek,
a palettának, ahol békében élhetnek,
színezve a világot, a bánatot jókedvvé,
a kicsiny harmatcseppet óriás felhővé.
És a szivárvány újra feléled, köríve áthatol a sötéten,
melyben nincs többé vakság,
a látó szív kinyitja újra kapuját.
És Neked, ki csak a lelkével lát - elmesélem a színek varázsát.
Tapasztald meg a fehéret, a szűzies fagyot,
a feketét, az elalvás előtti sóhajod,
a pirosat, mely égeti bőröd,
a narancsot, mely nyelveden csiklandozva hatol át,
a sárgát, mitől megrebben szempillád,
a kéket, ahogy dallamosan csilingel,
a barnát, melynek melegsége szívedet zsongítja,
és végül a zöldet, illata szorosan átölel téged.
Ezeket mind keverd össze, a végeredmény
Te magad vagy, bár nem látsz,
de érzékeiddel megfested a szivárványt!
-Tüske- |
AJÁNLOM AZ OLDALT
