Szédítő magasságba - elérhetetlen világokba repít,
szárnyat adva a mozdulatlan testnek, a fogékony elmének.

Ablakából a hintázók felé tekint, fel-le, fel-le.
Az állandó mozgás látványa köti az élethez,
marasztalja ágyhoz kötött halmának illékony rezdülésérzetét vélve.
Fogná, tartaná a múlandó időt, suhanó felhőkön utazik,
vágtába hajszolva gondolatait.
Figyel - függése a hangtól nem szánandó gyengeség,
kötelék a külvilág felé,
élteti,
kitartó munkára serkenti dobbanó szívét,
tolmácsolja vágyait,
repülne ő, futna, száguldana.
Álmaiban nem gátolja semmi mozgását,
amitől megfosztották, az övé örökre.

Minden hírfoszlány - levél a fáról, félig kopasz már.
A némán figyelő tekintet intés, jel,
még él.
Letört ágak, léptei tovább zúznák.
Kitekint mozdulatlan, várja a szellő hozta hírt,
dereng a láthatár, tán megéri a csodát.

Csillan a fény a harmatcseppen,
szivárványszínt bocsátva az alvó bogárra,
moccan a lehullott lomb,
sündisznó szöszmötöl, szimatolva ébredez,
vad keresi étkét, oltja szomját,
felrikolt a fán az éji vadászmadár.
Frissítő fuvallat sepri a tájat,
fák között kergetőzve lepke szárnyal,
s miközben eszmél a rügy kipattanásra várva,
féltőn óvja az árnyék az avarágyat.

A hajnal szárnyal felé sebesen,
szemébe villan a felderengő napsugár,
ágyhoz merevedett testét csalogatja szüntelen,
melegen, vigasztalón kacsint
nemhiába várta a hírt:
gyógyulóban van, mozdulhat,
rándulhat az izomzat.

Sötétség, csend vette körbe, álom kerülgette,
egy felsejlő titok a kábulat felé mégse engedte,
majd tudatosult benne –

ÉREZ!

szúrást, ezer és egyet!
Szíve pörögni kezdett, rohanvást száguldott vére,
a remény újból feléledt,
eléri a hintát, még repülhet!

Viszi a hírt az aláhulló falevél,üzenet a holnapnak,

hogy botladozó járással,
de már töri a lepottyant gallyakat.

-Tüske-