|
Fázom, akarom a meleget, hogy érintsen vigyen vissza Hozzád,
mert elengedtél és száműztél magadból.
Nem érzed, de ott, ahol vagyok dermesztő világ van.
Hegyek ormáról nézek a Napba, reszketek.
Sugarát húznám felém, hogy pezsdítse vérem szüntelen,
hogy érezz újra magadénak és soha többé el ne engedj.
Neked születtem, nélküled nem vagyok más csak egy lény,
ki bolyong és nem találja helyét.
De félek ábrándképet kergetek és már csak a gyászos sóhajtás az enyém.
Mint árvalányhaj hajlongok a messzeség felé
és szálaim lobognak, kócolódnak sokadmagammal,
mégis egyedül vagyok.
A kezdet
A dombot, ahol a viskó épült belepte a szürkület. Csatakos fűben sétált, nem érezte az átázott cipő hidegét. Végre odaért, erre vágyott már régóta, lelke nyugalmának kikötőjére. Megtörte az élet, talán már senkinek nem fog többé megnyílni. Önmagát száműzve temeti lelkét. Csak legyen minél hamarabb túl a gyászon, mert megélni és átélni egy érzés csupán, de túlélni, azaz igazi megmérettetés! Ekkor derül ki milyen erő lakozik az emberben. Ő a túlélést választotta! Igaz bensejében még sötétség és ordító csend lakozik, de hiszi, hogy az idő gyógyírt ad lelkének. Fájdalma elől menekülne, ami eltúlozza az érzéseit, de erre még nincs esély, benne él.
A történet
Segítséget kért, hitte a hangszíne, kedve elég a figyelem felkeltéséhez. Tévedett. Ahogy közeledett az idő megremegett a lelke az örömtől, bár rettegett és a félelem környékezte, mert tudta, érezte nincs menekvés és utoléri a rossz. A türelem nem az erőssége, most mégis vár
Egyedül van.
Készülődik. Kevés az idő. Az érzés örök. Nyomát fogja viselni döntésének, legyen az bármi. Hatalmas terhet cipel, hiszi beleroppan.
Egyedül van.
Környezete vak és süket. Még hová és kihez fordulhatna, hát nem ’érzi’ senki a segélykiáltását?!
Egyedül van.
Ostobán hisz, tán észlelik. Jót kívánt ezzel búcsúzott, de kitől?!
hiszen egyedül van!
-talán mégse?!
A hajnal lett társa, barátjaként a sötétségből előbújva bátorítja. Csillog a szeme, sugárzik újra. Reszket türelmetlenségében, már látja elvesztett hitét. Éteri kezek nyúlnak érte, melengetik, megpihenhet végre.
Még egyedül van.
Az Árnyék kíséri, mutatja a helyes utat, feltételezve bánatát vigasztalón hűsíti zaklatott, forrongó tudatát. Az út végén várják eltávozott szerettei. Segítik nyugalmát megtalálni,
nincs egyedül.
A jelen – ahogy a túlélés megkívánja
Megérkeztem a jövőmbe. Ezek a csendben töltött napok megérlelték az eddig ki nem mondottakat. Megvívtam a magam harcát. Veszteség? Idő és könny. Nyereség? Továbbra is hiszek az emberekben feltétel nélkül - kérgesebbé sem váltam. Igaz még vegetálok, de tudom egyszer felébredek és a kút mélyéről felmászom, s akkor, de csak akkor! felnyújtom karom a Nap felé, melegszem!
Kétségek – tisztánlátás
Mindent értek és semmit se. De ez már csak így van jól. Hiszen, ha az ember valóban megértene mindent volna-e értelme az életének?! Akkor nem keresné a titok nyitját, csak éldegélne, mint egy szellemtelen lény. Nem vágyná a tudást újból és újból, nem akarná felfedezni a világot, és nem lenne nyitott az embertársai felé.
Talán egyszer találkozunk, meghallgatjuk az erdő csendjét és belefúrjuk fejünket a nap melegébe – együtt és hogy kivel?!
Nos ez már a SORS keze által dől el, melyet irányítok.
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
