Tavasz. Simogatás, dédelgetés.
Ősz. Kidobják. A hirtelen csend, az ismeretlen hely megrémiszti.
Felemeli a fejét. Fektéből felugorva megmerevedik. Figyeli a neszeket. Tévedett.
Visszafekszik. Remeg az egész teste a félelemtől. Nem hallja a kedves hangot. A várakozás izgalma tépdesi, marcangolja. Hatalmasat sóhajt és lekushadva méricskél mindenkit. Senki sem ismerős.
Az emberek ráuszítják a társait, s azok hűségesen teljesítve a parancsot megtépik, megkergetik. A lábak belerúgnak, a zajok bántják a hallását, a bűz csavarja kifinomult szaglását.
Eső, szél elől menekül, bujdokol, keresi a helyet, ahol védelem és élelem várja. Fázik, korgó gyomra fájón zenél.
Nem adja fel. Türelemmel várja az élete értelmét. Acsarkodnak, támadják és elérkezett az idő, amikor megvédi magát. Vadul ugat, vicsorít bárki közelít felé.
Ismerős szag, de félőn, bizalmatlanul szimatolja.
Elkezd rázkódni, reszketni, hogy talán ő az! Örömében maga alá piszkít, felugrana, de elvágódik és mélyen, alázatosan felsóhajt.
Nem lát, nem hall, elszáll a lelke, hogy végre békén megpihenjen.
Már nem fogja fel tévedett, elérhetetlen a kéz, mely egykoron érintette.. |
AJÁNLOM AZ OLDALT
