"Tépett szivárványcsík száll életemen át"-tőlem

Egy időben fekete, fehér volt az életem
majd jött a bordó, mi vöröslőn pezsdített
a narancs, nyálcsordító bájával
pici sárga, napolvasztó hullámmal
szemem ezeket befogadta, elteltem velük
nem kívántam többet, elég volt tündökölniük
elérkezett az idő, a többi is megjelent
felszikráztak e gyöngyszemek íriszemen
szívdobbantó táncukat járták lelkemben
elfulladt légzésem a vonagló gyönyört érezve.

Fehér bottal közelít az ismeretlen jövő,
megbotlott a kérdésben, nincs ki választ küldjön
forgatom mankóm, szaggatom vele sikátor ködét
rést faragok szavaimmal a butáncsúf’ széplelkén
kint idegen, hideg és nyirkos világ van
melegedni vágyom, szerető hang takarjon
torokhangon üvölt a fájdalom, szíts tovább, jöjj!
rekedten kérlelem, gyarlón, hagyj menekülnöm
mélyen lapít a vágy, rejtőzködik a szerelem
az ölelő karok, csókra nyíló ajak elhalt mellőlem.

Voltam már festő, utaztam szivárvány hátán
levetett magáról a vágtató boldogság
kapaszkodnék sörényébe, vitetném magam tűzbe
tépelődöm, minek ültem fel önként egy felhőre?!
oly nehéz a döntés, egy félreértés elég,
az addig színes élet megtört, lett fekete-fehér
dalom suttogom, villámhúr peng, zendül az ég
mosolygó istenek könnye elmossa az éjt
hajnali pára leng, dereng, a csend is alszik még,
piruló naplebernyeg az éjszakával töltötte idejét.

Foszlányszínek vibrálnak, sikoltva szakadnak,
megrepedt máz alól a valóság előbukkan
én vagyok a fekete és a világ hófehér
sosem lesz szín életem egén?!
hittem az élet varázspálcája, örökös szivárványt kavar
de csak a fakóság mi moccanatlan velem marad
tán bűbájoshoz fordulok, vegye le a rontást,
de magam vagyok a Boszorka, fejemen ez rég nem áldás
udvarhölgyeim boszorkányok, öreg tanoncok, panaszuk:
magam aggsága öröklétű, sosincs új rangsor!

Mit tehetnék, hogy halandónak, éginek jót tegyek
hantolom a bút, kardélre hányom a gyötrelmet
mosolyogva kérlelem a feketét, enyhüljön meg
fehéret ráveszem, mártózzon meg az élet pajzán vizében
s mire idáig érek a szavak formálásában
hangulatom fintorogva piszkálja bánatágyam
a keserv, a félelmes zuhanás, az ártalmas gondolatok
a kezdődő mosoly, a csilingelve bukfencező vigyor
ez mind’ én vagyok
ki tudja, jó-e, hogy megfelelni mégsem akarok?!