Szeretem az esőt. Nyáron a felhőszakadást a lépcsőn ülve csodálom – zsongító hangulatot ad, mint mikor ráfeledkezem az akváriumra…..
…..csipp-csepp, csipp-csepp és ez ismétlődik, míg teljesen ellazulok és már nem látom mi vesz körül, csak a víznek vagyok. Érzem a bőrömön a hideg, majd a meleg áramlatokat. Földhöz nehezült testem felszabadul és lebegni kezd, sodródik, körbeforog. A vízé vagyok! Kezemmel belemarkolok és felhajítom, hogy nevető gyöngycseppként essenek vissza rám. Mennyi szín képes összesűrűsödni egyetlen cseppben!
Csipp-csepp, csipp-csepp. E kellemesen monoton zenére alámerülök és keresem a káprázat, a varázslat, a tudás kövét.
Körülöttem növények hajlonganak, táncoltatják levelük közt a csikóhalat. A sziklák között masíroznak a rákseregek a homoklapra igyekezve. Óvatosan egy hal bújna el a szikra repedésében, ahonnan váratlanul egy muréna feje jelenik meg. Rémületében a kishal megtorpan, majd irányt változtatva elmenekül. Hatalmas rája lebeg el gyilkos farkát vonszolva maga után. E világ mosolyra késztető állatai, az okosságukról híres delfinek csapata közelít. Játékosan ugrálnak, közben néha lemerülnek és táplálkoznak.
Az örök körforgás, hogy a kisebb megeszi a nagyobbat a túlélésért harcolva!
Planktonok milliói tűnnek el a bálna gyomrában, ő az igazi vízszűrő! Ősrégi pofával ér mellém a teknős, belekapaszkodom és hagyom vinni magam. Utam során kísérő szemek villannak innen is, onnan is felém és közelítenek, majd már mindenhol ott vannak, de kezem mozgására szétrebbennek. Megsimogatnám egyiküket, megriadva elúsznak, visszatérnek, követnek. Elengedem szállítóm. Ekkor körbevesznek és felvisznek a felszínre levegőért, ahol felemel egy hullám és átad a másiknak. De még a szárnyaló-zuhanó repülés közben is látom…..
……..a halakat, ahogy a növények, sziklák között szédületes gyorsasággal haladnak: Némelyik – a fekete legyező – méltóságteljesen lebeg, a neon cikázik – igazi szemfényvesztő, az algaevő – harcsaformázó szisztematikusan teszi a dolgát, a piroskák kergetőznek – örök gyerekek. Egy növény mögül kikandikál az egyetlen félénk halacska. Rezegteti a fark- és hátuszonyát, ahogy előre, majd kissé hátratolat. Nem tudja eldönteni merre van a hová. Egy csiga! Valahová elindult, de biztos – mint szárazföldi rokona – hosszú időbe telik, míg eléri a célját.
A félhomályt átveszi a fény, a cseppek halkulva eltűnnek és a szivárvány belehabzsol az árnyékba.
Csipp-csepp, csipp-csepp, a vízcsobogás álmosító zaja teszi, vagy a kicsiny világuk átláthatósága, egyszerűsége, tisztasága? Nem tudom. Maradnék, soha meg nem száradva, de várnak a szárazföldi cápák milliónyi foggal, karommal, élesre borotvált, bántóan maró kedvességgel, kiszámíthatatlan gonoszsággal……
Felveszem a harcot, az életemért küzdök, de nincs egy repedés se, ahová néha elbújhatnék és megpihenhetnék!
-Tüske-
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
