Meghalsz nélkülem?!
Sajnállak
Hogy szenvedtem, ha tudnád! A szívem hasogatta, tépte a bánat, marcangolt a kín. Átzokogtam nappalt-éjszakát, tipródtam a tehetetlenségtől, szidtam az életet, a sorsot, a szerelem torz tükrét.
És igen, a halálra is készültem.
Imádlak-gyűlöllek
Túléltelek igaz és még mindig szeretlek, de már nem vakon, bizalmatlanabbul. Tudtam elérkezik ez az idő is, mégsem boldogít a bánatod. Mély, kitartó érzelmekre képtelen voltál eddig - most másként lenne, mitől változnál meg?! A kétségek, a kérdőjelek felszínre törtek, tisztul a köd, elcsitult lelkem vihara - vége? Igen és nem! Elmúlt már a fergeteg, a mámor, tisztább ez az érzés és ha most szakítanánk belehalnék. De nem!
Megvetlek
Megölted a felhőtlen bizalmat, megtépted a szárnyaim, mellyel boldogan lebegtem a felhők fölött - elvesztettél örökre.
Közöny
Olvasom leveleid, régi érzések ki és mi vagy, voltál és éreztelek?!
Bosszú?
Dehogy! Nem hagytad élni a jót, a kedvest és mert megjárattad velem a pokol minden szegletét a szerelem édessége-kínja legyen büntetésed. Tudd meg, hogy csodálatos érzés, bár az egyén megszenvedi és belehal.
Sajnállak,
mert a múltam vagy.
-Tüske- |