Vendéget hoztam, a nappalt, még álmos vagy?!
Mesélj, mi történt! Éjjel hallgattad a szomszéd horkolását,
az üveg mögött motoszkáló hörcsög morgását,
a városba tévedt, ablakod alatt tanyát vert tücsök zenéjét,
a kései szerelmespár csacsogó jókedvét?
Mérgelődtél, hogy a kandúr udvarlása
a többi karmosan puhamancsút kánonra buzdította.
S mikor végre elaludtál, újra betört hozzád a külvilág,
amit a házak felett elhaladó repülő zaja keltett, vagy a
hazatérő mulatozók kurjantására riadtál fel?!
Álompír látszik még bőrödön, frissülj,
nyisd ki a szemed, ébredj!
mozgasd meg tagjaid, nyújtózz egyet,
s míg ezt teszed tovább rebbenek,
felderítem szobád legsötétebb szegletébe bújt,
a rég elveszettnek hitt gyöngyös mamuszt.
A Nap egyik eltévedt sugara vagyok,
csiklandom paplanod alól kikandikáló orrod.
Figyelj rám, kelj fel! ne fordulj a másik oldaladra,
gyere nézzük együtt, ami az utcán van!
Kitekintettél e már ilyen korán az ablakodon,
voltak-e hajnalt köszöntő harmatcseppek a házak tetején?
Láttál-e ködfátyolt, ahogy a távoli horizontot takarja?
Hallottad-e a rigó füttyét, ami a korai postást jókedvre hangolta,
vagy ő csak álmosan tekerte a pedált
és a párnáját gyömöszkölte az újságot váró résen át?!
Bedagadt szemmel kelt a pék, átaludta a munka kezdetét,
a liszt és a kovász remegve leste kegyét.
Ma mi lesz belőlünk? – kérdezték - hatalmas lángos,
esetleg rétestészta, mely elrontva a fa ágán landol?
Nézd, az utca végén csilingelve befordul a locsolóautó!
Korán kelő kisgyermek ábrándozva lesi,
maga elé suttogja: majd, ha nagyra növök, lesz nekem is!
Meglocsolom a virágokat, lefröcskölöm a járdát,
hogy benne tocsoghassak és papírhajót úsztassak,
beleültetem a hangyákat élükön egy óriási sáska lesz,
ő a hadvezér és támadásba indulnak a tócsa tengerén.
És ha elázik a ladikjuk, teszek a vizükbe egy faágat,
hogy azon keresztül meneteljenek az ellenség várába,
ahol a gonosz szarvasbogár él és fogva tartja a kis lepkét.
Kéményseprők vonulnak munkába,
a ház oldalán masíroznak fel az épület ormára,
lábuk nyomán fekete nyomok porzanak,
házmesterné mérgében tollseprűjét rázza.
Sunyin figyeli ezt a sáros mancsú kandúr,
beoson az ablakon és karmával a csipkefüggönyt után nyúl.
Felmászik a tartórúdig, azon sétál fel, s alá,
majd elterülve piheni éjjeli kiruccanását.
Méltóságát sértve érzi, mikor onnan lekergetik
és kiüldözik az udvarra, hogy a pofátlan egérbe törölje nyomait.
A sarkon előoldalog egy kóbor eb,
orrával szimatolva eledelt keresget,
majd mivel még érzi a macska szagát, felmorrant,
vakkant egyet és orrát felcsapva keresésére megy.
Amott egy didergő kisveréb
nyirkos tollazatát fésüli a napfény felé.
Utcaseprő teszi a dolgát serényen, éneke hallik,
korai munkába igyekvők mosolyogva köszöntik.
Az aszfalt réseiből bátran kinőtt virág
fázósan rázza magát, nyújtogatja nyakát,
ágaskodnak a házak, a fák,
lerázza magáról mind az éjszaka árnyát.
Ébredez már növény, állat, s ezek tisztelője, az Ember.
Előveszi füzetét és megejti a lapon az első jegyzetet.
Rója a sorokat, örökíti a szépséget,
tekintetébe beköltözik az éledező értelem.
Rámered, mintha még sohase látta volna
a reggelt köszöntő, faágon ugráló fénypászmára.
Kitárt ablakán bereppen a még hűs szellő
orra alá terítve a balzsamos levegőt.
Felébredtél végre, mehetek tovább hajnalköszöntőbe,
csodáld tovább az utcát, mint az élet varázslatát.
-Tüske- |
AJÁNLOM AZ OLDALT
