A pufedli násza

Szeretem a mézespufedlit. A fahéjasat. Bontogatom a zacskót és belevigyorgok. Csudi aranypofásan néznek rám!
Egyet kiszedek és megnyalintom. Fincsi. Beleharapok. uh ... olvad a nyelvemen a máz és áramlik a fahéjas méz íze.
Vajon ki találta ki először?!
A morzsái lehulltak az asztallapra. Egyesével szedegetem fel az ujjammal. Egy ujjnyálazás és jöhet rá a morzsa, utána a következő, míg lassacskán elfogy mind.
A második pufedlit lesem. Mintha megrándult volna! Biztos olvasta........ na ne félj tőlem, ígérem gyors leszek! Ezt egy falásra leküldöm. Alig kapok levegőt, de az ígéret szép szó.
Kicsit megpihenek. Kell az erő a harmadikhoz. Zizeg a zacskó. Odanézek - lehet albérlőjük van a pufedliknek?! Egy egér, vagy valami, egy hozzám hasonló kacifántos ízérzékkel megáldott tolvaj.
Csend lesz. Rájövök, hogy átrendezték a sorukat és a legrusnyábat tolták fel a zacskó szájáig.
Még ilyet! Semmi együttérzés az elesettel szemben? Azért se őt választom.
Mélyen beásom a kezem és kitapogatom a legnagyobb, leggömbölydedebbet. Lett is izgalom, mintha ezer hangya kapirgálta volna a papír falát.
A tenyeremen nézegetem őkelmét. De szép, de kívánatos, de mámorító vagy - dünnyögöm felé.
Szavaimtól elkezd olvadozni. Gyere és légy az enyém - kérem.
A számban elindul a folyam, ahogy egyre közelebb emelem a fogaimhoz. Utad gyors és sikamlós lesz - mondom nevetve.
Reszket, a nászra készül velem.
Rákacsintok, szemem behunyom és jöjjön a mennyei ízorgia!

-Tüske-