Számolom a leveleket
újabb és újabb pottyan a földre
bár rengeteg alkotja a fa lombját
nekem csak egy életem van,
nem születek tavasszal újjá.
Mi fának növedéke, olvadnék belé,
áramlanék, keringenék.
De az emberi lét, a gondolkodás
az érzelem, nem fér növénybe,
s állat testéből a kimondott szó sem hallik.
Maradok emberbőrben örökre!
Talán egy levél fenn marad
volt már ily csoda ég alatt!
De nem! Mára kopáran álldogál a törzs
fagyos hideg ölel, szürke felleg suhan.
Félek a magányban, összezárva a sok fával!
Kopasz minden, hóvihar tördel, fagyott éjek.
esőcseppek táncra kelnek, tavaszillat árad,
gyűlnek a vadak, vidám hang rikkant,
ébredek, sóhajtok,
a fa, magam vagyok!
|