Némán

Kemény percek, önáltató vallomás,
mik' kerengenek bennem, hangulat
orkán, támad a szivárvány, szétesett,
hasadt cserepek, darabokra tört kristály
vizemben illó árnyak lubickolnak némán.

Az idő foglya lettem, marasztalt
lépteim vinnének, futtatnának
hegygerincen, dombalján és oly keserves
a mászás, mindig csak fel és feljebb,
onnét' szívfájdítóbb a zuhanás.

Mondogatom, bizonygatom, bólogatok,
megingok, hitehagyott lelkemben, árva szó.
Szárnyaim letörték, sóhajom, alig
fátyolt lengető, rebbenő pillákon cseppcsillag,
elmúlt évek után viharos porfelhő, sár tapaszt.

Visszatérő álmom látom, feketén-fehéren
lépkedek a nagy játéktéren.
Hisz' mindenki játékos, betartva szabályokat
vét mégis sok' ellen fordított léptekkel halad,
gáncsolja börtönőrét, ki szidalmazva marasztalja.

Néma tekintet, lesújtó pillantás, ördögi terv
részeként hullok, üstkavaró néz le rám
vigyorogva megszán, hogy hamarébb' szűnjek.
Még látszom, kezem kikandikál, integet,
jelel elmém, szám tátogva küld üzenetet.

Távoztamban szemem csillogása beszél.