Szeretem benne a szabadságot, lelke lobogását,
a lélegzetét, amint átjárja minden mondatát,
a mozdulatait, a hangját, a lelke sikolyát.
a sosem volt ártatlant,
amint gyilkosan kergeti a hazug vágyat,
és a fa odvában vegetáló, pihenő álmát.

Szeretem benne a felnőttet, a nevelőt, a dolgos két kezet,
az elméjében megszülető szörnyeket,
még, ha ezzel másokat az őrületbe kerget!
Ő a ritkuló mosolyhordozó, keserű vonásokkal az arcán,
a felvillanó tekintet, ami elborul a csúfság láttán,
a könnyező lelkiismeret, ha képtelen a segítségre.

Szeretem benne a szikrát, a tüzet, a heves lángot, ami perzsel,
a jéghegyet, mikor mérges és fenyítésre készen
beavat a titkokba, mit lehet és mi az, ami tilos!
A lépteit, teste ringását, a gondolataiban megbúvó
villám sújtotta, ősrégi bevett szokást,
hogy a múltban éljük meg jelenünk rabláncát.

Szeretem benne, de mit is?! talán ami elérhetetlen,
az elmúlásban jelenlévő fájó sebeket és még azt is,
ami tán sosem volt, a fegyencből lett királyfit,
a csalafinta vadorzót, a szúrós szemű vallatót,
amint magához édesgeti az apró jószágot
és az balgán kitárt szívvel játékszerként behódol.

Selyemmel bélelt hintó zörög a köveken
terhe a szakadék mélyéből felbukkanó rettenet
bukott angyalfi igyekszik az égbe fel!
Mire vágytunk nincs, és a volt se lesz
a levegő, a napmeleg, az eső,
csendes gyógyírként sebekre permetez.

Világok hírvivőinek harca - angyal és ördög!

-Tüske-