Minek is?!

Létezel, tehát vagyok. Új világban éledek.
Míg létezel, élek. Vagy, tehát leszek.
Élsz, minek is éltem eddig nélküled?!
Csodatévő mesteremmé váltál.
Istentelen istenem, hitetlen lévén, mégis hiszek.
Csillagkampóddal béklyózod menekvésem.
Ismeretlen az érzés, béke, nyugalom ölel.
Fújtat bennem az erő, tombolva kér kiutat.
Lappangó, csitított vágy tör felszínre, éget.
Testetlen lélekharmónia, földegészség.
Minek is él, ember', szeretetéhség?!

Jóságos rossz

Jó a jóval - angyalok, megszokott unalom
rossz a rosszal - egymást viszik a gonoszhoz
keveredni kellene, kiegészülni
egyik húzza, másik vonja, harcolnak!
ha jó lehetnék, először jót választanék,
míg rájönnék ez ostoba lépés,
már nem tudjuk jobbá tenni magunk
rosszalkodni sem akarunk,
vagy mégis?!
inkább leszek rossz, s társam a jó
esetleg jónak tűnnék, lépnék rosszra
fullasztó ám a megjátszott jóság
gonosznak, felforgatónak, önpusztítónak
azért is rossz leszek, hogy vonzzam a jót
kényére, kedvére formáljon,
s mi nekem tetsző, megtartom belőle
mutatok fityiszt a rám mutogató jójelöltnek'!

Párzó párnahuzatok

Rókán kókad a libikóka libidója
ing, ring a bingyom, nászindulóra
huzatban kereng a mekegő lihegő
hajnali fényben ébred a ráncos senyvedő
hörgő kacajra fakad kínjában az ülep
éjjeli edénytáncot rop a nászünnep
parázna tollpihék súgnak kilesett titkokat
nyögdécselt a csücsök, párnabugyorban
felkent szentéjszaka, bíborpöttyöt káromolva
mi nem volt, hazug tisztakendő' sikoltozta
elsőnek vallott, szétszaggatott kerengőt
stoppolt az átvert borkorhely, mámorlibegőt
kezdené toldozni, likhátán likat siratja esküvel
jajong szeplőtelen rongy, hófehér tüllkönnye
befedi az ártatlanul szemlélő't, mi hattyút les.

Emlékkín

Voltak szép napok, sőt mi több, évek
majd jöttek zivatarfelhők, égzengés
villámként cikázott át rajtam a felismerés,
nincs helyem, a biztonság elillant
reggelente féltem éjemet,
s míg alvásomból riadtan ébredtem
nyakamon a kínkés éle árnyékként mélyült el
zuhantam vissza a ködbe
nem értették miért kívánok álomtalant!
az éberség felemésztette erőm, összeroppanás jött,
szellemet kergető eszelős idők
vegetálás, tétova léptek, dolgos megszokás
és az él még mindig bőrömön járta táncát
agytompító, tizedes hónapokból eszméltem
repültek az évek, zsiványröhögéssel
az elmúlt alatt mi történt, mit éltem,
köröttem a zsivaj szűnőben
cseperedők illantak, reményem szökött,
vesztegetett múlt, mi a jövő! vissza nem térhet
szűkölve remegett bensőm belőlem fakadókért
ne az én utam járják, ne legyek példa, mi semmit sem ér
hegyomlás alól kapartam ki testem, alpinista lettem,
felnézve mászom utam, visszagurulok újra meg újra
miért nem adom fel, hagyom magam éteknek?!