Megmászhatnám magyarázkodva, de az már kierőszakolt lenne.

Kősziklaként mered rám fagyos tekinteted, hideg áraszt,

lassan - aprólékos gonddal hűt, fokozatosan terjedt szívem felé,

s mire eléri megbocsátod éltem.

Hogy ezt az utat végigjárjam búcsút kell vegyek, elköszönök.

Teszem ezt bánattal telve, mert az élet igenis ragyog - másnak.

Akartam a csodát - tán túlságosan vágytam, érdemtelennek nyilvánított a fény,

Emléknyilam röpítem feléd, segítse utad járnod.

Tégy lelked legtitkosabb szegletébe és csukd be ajtaját.

Együtt éltük a vágyat, a perzselő szenvedélyt - hol vagy?

Tegnap még fogtad kezem, ma jég van a szívemen.

Szürkül a ragyogás, temetem lelkem mosolyát.

Tudom visszatérsz és virággal takarsz, de a nevetés addigra elhal.

Szellő visz hozzád, vigyázok rád, ne félj mindig leszek.

Bús könnyek tűnjetek, elér a boldogság megint és vakító fénnyel borítja életed.

Fáj még a lélegzet is, de ellene nem tehetek semmit.

És mégis miért? - teszem fel az örök kérdést, erre nincs válasz,

mert az értelmét nem kell keresni, az adott.

Ki megbecsüli, ki nem. Én teszem, bár néha múlandó a jókedv. Mint most is.

Egyszer talán elérkezik a pillanat, szabad leszek általad