Ha azt mondanák: menj és vissza se nézz,
időnként pihenj meg és folytasd utad,
csak megvonnám a vállam, talán mellément a szó.
Ha elképzelem, hogy mégis felém irányult,
elgondolkodnék merre induljak és már itt hibáznék!
Az irány mindegy, a cél a lényeg!
Ha csupán félrevonulnék egy kis időre
frissülni, átértékelni és újjáalkotni magam,
kérdések záporoznának: mire jó ez?!
Ha láthatatlanná válnék vajon ki keresne,
ki hajtaná le a fejét búsan hiányom érezve
és szenvedne a tehetetlenségtől?
Ha én volnék a Bizalom
a Bizalmatlanságba kardom döfném,
tetemét a Tipródás sírhelyébe ereszteném.
Ha egy bárdolatlan cukorhegyem volna
faragnék csipkét és bele havasi tündért,
hogy kettejükből pompás dísz legyen!
Ha nem találnám, ami eddig velem és értem volt,
úgy érezném belepusztulok a bánatba
és a Céltalanság nevű utat taposnám.
Ha ránc lennék simulnék a nevetéstől,
büszkén mutatnám magam a kornak,
sűrűsödő fátyolként borítanám évről évre magam.
Ha ladikra szállhatnék, esetleg hajóra,
sirály szemével láthatnám az alant és fent,
halnak adnék egérutat, zuhanásom az étekért volna.
Ha lehetnék az ég földig hajolnék,
bókkal illetném a virágon ülő lepkét
és illatfelhőmbe vonnám a napsugarat.
Ha átváltoznék árnnyá, követném a szót
keresném az okot, hogy kérdőre vonjam:
az okozat miért nem beszélhet vissza!?
…de míg a ha’ határozatlan és megfoghatatlan
teszem a muszájt, örömmel a vígat,
elérhetővé szavam, gondolatom olvashatónak.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
