Megint nekem kellett a kakast ébresztenem!

Szerencséje, hogy nem aludtam éjszaka rókától félre, különben kereshetne új portát, ahol még elhiszik pontosságát. Ki kellett cibálnom a tyúkok mellől, mire felháborodva közölte – álmos vagyok!

Na de ilyet! Bezzeg a régi faluébresztők tudták mi a becsület! Büntetését kiszabták: irány a tető, ezen túl dolgozzon, mint szélkakas.

Hát halljatok csodát! Világgá kürtölte, hogy száműzetése jogtalan! Összesereglett a nép és álmélkodva figyelték nem tudva, hogy hamis-e a szava. Sajnálkoztak, hogy mily csúfságban van része. Őkelme pedig a sértett méltóság szerepében tetszelegve hirdette tovább gyalázatát.

Ejnye már te lustaság, hát legyen! Visszakapod a rangod, de többé hibát nem ejthetsz – mondták a bírái.

Napok múlva történt, hogy delet ütött már a harang, mire nagy nehézségek árán sikerült kicsalogatnom a házából. Ennek már ideje a végére járnom mi okozza aluszékonyságát. Meglestem éjszaka és mit láttam?! Egyik tyúkja a fészkét olyan helyre építette, ahol lejtett a talaj. Mint a leendő kiscsibék felügyelője minden éjjel az el-elguruló tojások után szaladgált, alig ért a helyére az egyikkel, a másik is nekiindult. Így persze nem csoda, hogy nem bírt idejében felkelni! Méltóságán alulinak érezte segítséget kérni.

Megsajnáltam szegény kakast és a keltető fészek hibáját kijavítván átvállaltam a másnapi ébresztést, hogy ki tudja pihenni fáradalmait. Lett is nagy derültség hajnalban, amikor a szemétdomb tetejéről belekiabáltam a csendbe:

            HÁP-HÁP!