Már nagyon vártunk, mi van a zsákodban?! Ugye én is és én is kaptam ajándékot?! Boldogan ugrálták körbe és nyújtották a kis kezüket.
- Nem is igaz, hogy a Mikulásnak lába van! - Bandika ezzel a felkiáltással felrántotta a ruha alját. A többi gyereknek tátva maradt a csokitól maszatos szája társuk kijelentését hallván. A Mikulás pedig arcára kövült mosollyal csak állt és nem tudta mit tegyen. Az óvó néni erejét összeszedte, hogy ne vihogjon fel, de becsületére legyen mondva mindent megpróbált, hogy a gyerekek Mikulásba vetett hitét megóvja.
- Gyerekek figyeljetek rám! A Mikulás, ha meglátogat minket valahogy ide kell, hogy jöjjön, tehát van lába. - Óvó néniiiiiiiiii! - kiabálták a gyerekek - a Mikulást a szánkó hozza, igaza van Bandikának.
És a gyerekek egymást lökdösve odafutottak, hogy ők is lássák, amit még senki ember fia nem látott eddig. A Mikulásnak tényleg van lába!
- Akkor Te nem vagy igazi Mikulás! – közölték felnézve. A Mikulás ugyanis repül. És a szánkója is repül, tehát nem kell neki láb. Ezzel összenéztek és csalódottan visszaültek a kis székekre. Bandika pedig boldogan, hogy milyen okos volt, mert felfedezte a csalást - büszkén ragyogó arccal visszasétált a helyére.
- Bandika? – kérdezte az óvó néni – hogy jutott eszedbe ezt tenni?! - Óvó néni az úgy volt, hogy a bácsi olyan furcsán ment, mintha fájt volna a lába és a Mikulásnak soha semmije se fájhat, ugyeeeeee?! Odamentem és megnéztem és tényleg van lába! - Gyerekek – szólalt meg az ember. A Mikulás nem tud mindenhova elmenni, ezért sok jó embert megkér, hogy segítsen neki. Én is ezt tettem, de tényleg fáj a lábam. Sajnálom, hogy becsaptalak benneteket.
A gyerekek csodálkozva hallgatták – tőlük még soha senki nem kért bocsánatot, most meg épp a Mikulás segítője?!
- Bandika! – fordultak a társukhoz, biztos rosszul láttad! – és miközben ezt mondták szaporán bólogattak. Bandika rájuk nézett.
– Hááááááát, igen, azt hiszem rosszul láttam. Bocsánatot kérni csak a Mikulás tud.
-Tüske- |