Elővesz, majd újra elrejt és ezt teszi már mióta! Jön, megy, megtorpan, aztán újra fel-alá sétál a teremben. Felkapja a fejét és szinte ugyanabban a pillanatban magába roskad. Leül és felnéz a szűz papírra, mégse lát, befele néz.

-Dönts már, hogy akarsz-e! ráznám meg türelmetlenül. Végre! Elkezd rajzolni apránként, szaggatott, sietős mozdulatokkal. Hajszálvékony ecsetszállal apró pontokat tesz egymás után, kicsiny jelzéseit hangulatának. Keze megremeg, félsz van benne, hogy milyenné válik a látvány, de én tudom, hogy szemgyönyörködtetővé!
-Szeretnék madár lenni, magasra repülni és a felhőkön megpihenni. Tégy azzá! - suttogom hangtalanul.
A merev vonások lassan meglágyulnak és árnyalatokká válnak, hajlattá, domborulattá. Itt-ott néha eltűnnek és a semmiből újra látszódni készülnek. Egy helyütt már kezd kibontakozni, vállá hasonlítani és, ha kissé jobbra tekintek már látom is a nyakamon az apró pihéket, ahogy elkezdenek sűrűsödni és hajjá érlelődni. A szememmel kezdte, akarta, hogy lássam megszületni magam.

Megpihen és elgondolkozik. Mereng, kutat az emlékeiben. Mire vár?!
- Gyere és nézz rám! Nézd, mint ömlik el rajtam az öröm pírja, ahogy terjedek az ecseted nyomán! Ugye nem szeretnéd, ha a tekintetem a bánat redőnye borítaná homályba?! Ne hagyd abba, kérlek alkoss tovább! Fáradt pillantásába újra fény költözik, átveszi a mosoly az uralmat az arca felett és kezében az ecset egyre mozgékonyabbá válik.
A kuszaságból előugrik egy akaratos áll, a csalafintán mosolygó ajak, melyet gunyorosra formált. Enyhén megborzong, elsápad, elvörösödik, verejték ütközik ki a szeme alatt. Próbálnám a nyakam nyújtani, hogy közelebb kerülhessek hozzá, de nem akar a mozdulatom folytatódni. Még nem vagyok kész.

A kis szőrbojttal halad, néha leereszti a kezét, forgolódik körülöttem, vizslat, éget a tekintete.
- Siess, siess már, hiszen vár az élet! Leül. Kétségbeesem. Jaj ne, ezt nem teheted! Most ne hagyj abba! De megfordul és sötétséget borít rám. Elmegy. Moccanni se bírok, mozdulatlanságra kárhoztatott. Félkész állapotom megbénít. Vagyok és mégse, élek és mégse. Meddig?! Talán vissza se jön.
Világosodni kezd, neszek kúsznak felém. Nyílik az ajtó és megjelenik. Ismeretlen ragyogásban fürdik, de ez a fény belülről fakad.

- Adj belőle! Mint ismeretlenre úgy tekint rám. Kezével megsimít és érzést ad! Csiklandón bontakozom tovább a papíron! Éledek, kezdem betölteni a terem. Ujjai közé ceruzát vesz. Feltűnnek kebleim, a derekam, a hasam, a csípőm. Ekkor ecsetért kap és csipkefátyolba öltöztet.
- Ne takarj el! És, mint aki hallja a kiáltásom pár mozdulattal a hófehér anyagot áttetszővé teszi, sejtet alatta. Nevet a szeme és angyalszárnyat kapok, majd hosszú combot, csinos térdet, bokát.
Ekkor mélyen belemártja a pemzlit a tégelybe és áthúzza rajtam. Iszonyú kín önt el, majd öröm, bánat, boldogság keveredik bennem.
- Miért csinálod?! Talán nem kellene, e nélkül is majdnem készen vagyok már! De nem hallgat rám, tovább gyötör, lelket is akar! Megmozdulnak a szárnyaim, hogy menekülhessek a fájdalom elől, de a talpam rögzítette befejezetlenségével.
-Engedj el!
És a festőm megszólal - Adtam szárnyakat, de nem repülhetsz! Emlék vagy.

-Tüske-