Szemlélik egymást, erre kelnek és ezzel fekszenek,
a köztes időben írnak, üzennek a néma szárnyakon,
az igéző tekintetet várják, a duruzsoló hangot.
Néha megrettennek, talán ez mind képzelet
és eltűnnek, mint ködben az esőpermet.
Ha valósággá válnának a káprázat elszállna,
megelégszenek a látvánnyal, s időnként a hanggal.
Egyikük mindig lázong, hogy ez kevés, többet akar,
és mikor már lecsendesül fordul a kocka,
most ő csitít, hiszen ez így szép, ahogy van!
Mindent látnak a derűt, a könnypergetést, a bánatfelhőt,
a nevetést, a fintort, a torz tükörképben lévő bájt.
Sosincs titok, az arc önmagáért beszél,
megosztják az élményt, hogy együtt továbbéljék.
A hajnali fényben rám csodálkozott,
még homályos a tekintete, álmát látom benne.
Tegnap a fáradtság rajzolta árkát,
ajka fintorba görbült elmélyítve bánatráncát,
kapkodta szemét kettőnk között, melyikünknek higgye a látványt.
Az idő száguld, mosolya feldereng a múltat idézve.
Emlékszel?! Volt idő, mikor belénk nevetett,
pörgött, forgott, magát nézegetve közel hajolt.
Szikrázó jókedve csillámporában elvakultunk,
megtört tekintetét, könnyeit látván tükrünk megfakult.
Néha lehunyta szemét és elmerengett,
halovány homlokát az emlékpír színesre festette,
megjelent rajta egy redő, szíve zakatolva emlékezett,
szemhéja rebbent, ahogy a sebes gondolatfelhők elúsztak előtte.
Időnként varázsunk csilingelő kacajt fakasztott,
maszatos ujjak követték egy apró áll vonalát
mögénk tekintett sandán, ahol nem látta magát!
Értetlen, bámuló hamvas tekintetet, huncut mosolyt,
eltátott rózsaszín piciny ajkat éreztünk.
Egy orr nyomódott ránk,majd a gyermek eltűnt,
de rohanvást visszatért a titkos kinccsel,
a rúzzsal, hogy összemaszatolja magát.
Volt, hogy elénk rebbent egy kismadár,
félrefordítva fejét nézte, amint a másik ugyanezt tette,
fel, s alá masírozott, pöffeszkedett, illegette magát,
mérgében rikácsolt, ijesztően felborzolta tollait
és dühében csőrével ütötte a tükörmását,
mi pedig megmosolyogtuk butaságát.
Egyszer feketeség jött el, a gyász rettentő vihara,
s mi lefedve figyeltük a csendes lépteket,
a halk suttogást, a fájdalom sikolyát.
Megtört a tükörvarázs, vártuk a feledés világát.
Apránként visszatért a vidámság korszaka,
újra láttuk a kinti világból berohanó kutyát,
a távoli felhőt, a fénynyalábban fürdőző macskát.
Röppenő tollas kalapok, tupírozott frizura,
bársony mellények, fodros bő ujjak,
behúzott pocakok, kidüllesztett mellkasok haladtak.
Lassú léptekkel közelít a jól ismert alak,
reszketeg kezében tollseprű járja táncát,
óvatos érintéssel puha rongy simul ránk-
Ő volt az életvidám gyermek, a boldog szerelmes,
a gyászoló felnőtt, aki az emlékeit féltőn porolja.
Itt-ott egy vakfolt és kicsit homályosodtunk,
de a látottak nem tompulnak, a múltat hűen visszaadjuk
-Tüske- |
AJÁNLOM AZ OLDALT
