Álmaimban hol a bánat,
hol a vígság temetésén vagyok megfigyelő,
repdesem mindenek felett hősiesen.
Ha egyik ember a másikával néhanap közölne mélyreható gondolataiból egy-két csipetet, hogy tudják igazság lakozik a szavakban, nemcsak elodázása a végnek, megkönnyítenék az életüket. Némelyek tudják, hogy a bizonytalanság elemészti a biztosat és kártékonyan hat a legkeményebb hitre is. Sokan sajnos szeretik ezt az állapotot akár ok nélkül is előidézni, majd csodálkoznak, hogy a kétely mégis bennük üt tanyát. Átjárja lelküket a maróan fájdalmas bizalmatlanság. Az igazságról akarnak hallani, olvasni, a “hogyantovább” féle, egyelőre még titokzatosan ismeretlen útjáról. Nem tudják, hogy senki felett nem rendelkezhetünk, semmi sem csak valakié, csupán a gondolatok, míg hanggá nem alakítjuk?! Csak a jelen a fontos és persze a jövő is, de nem kell belekeverni a környezetet, hiszen azok kéretlenül is betérnek.
A bizalom pillangójával mindenki szabadon rendelkezik. Van, ki gyilkosan önmagába zárva nem röpteti fel sohase és van, aki tudja tér nélkül elpusztulna, s mivel feltétel nélkül hisz, hagyja szabadon szárnyalni. És miért haldoklik? Mert a bizalom ajándékpillangóját sérülékennyé teszik a vakságukkal.
Vágyva rá hagyják felvillanni, majd ugyanabban a másodpercben engedik, hogy el enyésszen. A bizalmat megvonják, illékony ködfátyollá teszik, és mikor ráébrednek ostobaságukra próbálnák visszájára fordítani. És itt kerülnek önmaguk csapdájába. Már kőkemény falat emeltek maguk köré, amit nem tudnak megmászni.
Bámulatos, hogy mire kép es az elme, ha nincs kapaszkodóként ott egy kéz, egy eszme, egy irány. Elkezd a fantázia száguldozni úttalan utakon, nincs kitérő sőt, ha lehet még inkább belevész ennek a labirintusába. Onnan kiút? – szinte elképzelhetetlen. Hiszen van, hogy nem is akarnak ebből kimászni, jól érzik magukat az általuk gyártott problémákkal és a kitalációkkal karöltve úgy beletemetkeznek boldogan a bánatba, hogy szinte tobzódnak az önsajnálatban. Gyártják az elméleteket, próbálják magyarázni a történetet, de a valóság talaját üressé tették. Keresik rajta a dudorokat, az élményeket, amit eltűntettek. És mikor ezzel szembesülnek visszatérnek ahhoz, hogy miért is?!
“Miért száll el a varázs,
miért hamvad el a tűzben kovácsolt érzés,
miért foszlik szét a hittel és a bizalomm al átszőtt csipkefelhő?
Miért feltételezik először a rosszat, a bűnt,
miért nem hisznek?
Miért a szép, ha takarva marad a szem,
miért az ajak, ha nem formálja, hanem visszatartja a szavakat,
miért a hang, ha süketté vált a fül,
miért a test, ha hárítja a kezet,
miért a csoda, mely átitatja a mozdulatot,
de az dermedten félbeszakad,
mert a lelket nem járja át a zsongító dallam?!
Miért?
Az örökös miértek…
Miért kellene, hogy legyen bármire is magyarázat, mikor ésszel fel sem fogható, mi vezet arra az útr a, ami megbolondítja az elmét és a zsigerekig hatolva eszét veszi bárkinek, nem törődve etnikai hovatartozással, iskolázottsággal?! És az egyént - legyen bármily erős - legyőzötté teszi a félelme, az oktalan érzés, és már nem tud parancsolni önmagának, hiszen nem is akar.
A gyanú nehezékként fojtogatja lelkét. Terror alatt tartja önmagát, másokat. |