Titoknézés

Kicsiny titkokból épült fel a mesebeli vár
a hajadon és a gonoszság ölelkezik
hajfonat végét erős kéz tartja - villámíj
sebes folyó futja körül a rémálmok házát.

Aludna, de az álomjáró szörnyeteg néz
titkos kapun beoson a felderítetlenség
kutakodik a méregfog - nincs kiút
álomtalan éjszakában a remény sötétségbe fúl.

Bolyong a keservből épült kanyargós folyosókon
cikáznak a gondolatai, miként legyen lányfogó
a dunnán surranó szellőn közelít - sunyít
szempillán gördülő könnycseppen mosolya virít.

Az első napsugárral érkező illat ébreszti
szeme rebben, karja az ágyon megremeg
hol vagyok? - teszi fel a kérdést, miféle rideg helyen?! - fázom!
s visszazuhan, hátha az álma átöleli csendesen.

A gonoszság elkomorodva látja, a cél elérhetetlen,
kit letaglózna fojtogató érzelmeivel menekül előle
nem tudja, hogy a titkok építményében - fakönnyben
igazat tart fogva, nem tűrve a forgószelet, a jelent.

Méltó mindkettő a másik figyelmére
bár álom és ébrenlét határán ing kettejük meséje
mégis tudjuk valahol megpihennek egyszer - napéjben
egyikük virágszirmon, másikuk lepkeszárnnyal libeg.

Repít a gondolat, hogy segítsek
virágon táncoló bogárléptek alatt hajlik a szár
nehéz már a fej, levelek rezzenek a hűsben - felhő cseppen
alszanak mindketten, a várfal tövében.

Felkelt a Hold és mosolyogva ölelte őket
az éjszaka langyos melegével bátorította a lányt
a gonoszból lett fényszellem - tölgyfa lett
visszakerült régi testébe örökre.

A fa sír, könnye kövesedve pereg
a leány láncra fűzi a gyöngyszemeket
nyakát ékesíti, érzi a melegét - borostyánláng
szíve verdesi az ujja között morzsolt köveket.

Marandót juttatott a tölgyfa a hajadonnak
örök ajándékként öleli körbe a karcsú nyakat
a könnyekből jutott a derekára is - fénye zöldes
bokáján kanyarog a sárga gyöngytenger.

A nap lassan ébredt ezen a hajnalon
csilingelő gyöngyszemek daloltak a sugarakon
a tölgyfa büszkén nézi gyümölcseit - forró cseppjeit
átöleli szerelme és elveszik törzsében.

-Tüske-