Kora reggel van. Csend. A madarak még bóbiskolnak, de a nap már félúton jár az álom és az ébrenlét között.
Ahogy egyre feljebb jut a látóhatáron, úgy kezd narancsba, majd vörösbe fordulni és a hajnali szürkületből lángra lobban a tisztás közepén a fa. Körülötte semmi sincs, ami eltörpíthetné a látványt.
Az árnyékok a levelek között egyre oszlanak és átadják a helyüket világosságnak. Az egyik napsugár utat talál és keresztül hatol a hajnali dermedtségen.
A fa a földbe nyúló lábaival kapaszkodik, miközben az égig nyújtózkodik.
Kora tavasz van, de már látja a sorsát előre - lombjait hullajtja, mint megannyi emléket.
Törzse vaskos, óriási, kérkedve mutatja magát. Kopasz ágai felnyúlnak a lombozatai fölé. Élete friss hajtásai köszöntik az új napot.
Vadvirágok ünneplik a hajnali szellő susogását. Az éji sötétség végre eltűnik.
Levendula himbálózik, táncot lejt a fényben. A kis pipacs árván nézi a fát.
Egy méh zümmög. Lassacskán felébred a táj.
Énekelve érkezik a rigó, jó kedvet hoz. Kecses szöcske korai útját megszakítva, megpihen a dallamra. Egy apró tücsök felveszi a ritmust és szárnyaival taktust rezegtet. Ébred a mezei nyúl, bokor alján lapul még, felette pacsirta trillázik, a a fa háta mögül őzgida kukucskál.
*
Álmot látok, derengőt!
Napkorong ül a fa csúcsán, távolodik az éjszaka.
Hajnali varjak röpülnek a tűzbolygó előtt. Szárnyuk kavarva hűsíti az egyre forrósodó levegőt és
a Hold vízbe hull.
AJÁNLOM AZ OLDALT
