Hatalmas teste tarolta a vidéket,
az élőlények menekültek előle,
félt tőle ki élt és mozgott,
mert állandóan morgott,
törte, zúzta, tiporta a lelkeket,
nem ismerte a kíméletet.
De volt egy icipici kis lény, az útjába kerülő hangya,
ki mindenben ellentmondott,
térdre kényszerítve ezzel a nagyot.
Csodálkozott a bátor apróságon,
hogy nem rettegi?!
Nézegette, vizsgálgatta, még meg is szimatolta,
nem véve észre, hogy az érzések hurka egyre erősebben szorítja,
ezzel elveszett, belegabalyodott az imádatba.
A pirinyó hangyát álltónap tenyerén hordta,
sutyorogta fülébe: „kicsim-picim” elrejtve bundájába,
magányát feladva kényeztette boldogan.
Egy idő után úgy érezte túlságosan simán folydogál élete,
a féltékenység álarca mögé bújva kedvesét vádolta hevesen,
elmarva maga mellől, koholt vádakkal illette,
zaklató levélkékkel sebezte, az apró lény menekült tőle.
És láss csodát még ez sem volt elég,
megsértődött és így vált az óriás törpévé!
Szegény kicsi törpének nagy a bánata,
nem lát már senkit és semmit,
fuldokolva mutogat a hangyára,
magával van csak elfoglalva,
hibáztatja, hogy ő az oka lelke sivárságának,
nem érdekli kinek a kegyét kereste eddig,
csak menekül maga elől, mint mindig.
Egyszer csak mit tesz Isten felébredt,
s ezzel elhessentette a kételyt,
a ködön ülő zöld szörnyeteget.
Döngő léptekkel, kétségbe esve keresi hangyáját,
ki örömmel választaná inkább a sün által felkínált halált.
Az óriás, mint egy bosszús gomba,
magányosan mételyét pufogva tovább írogatott
– bár már hízelegve,
zokogástól csapzottan, mint egy méhek által megcsípett medve.
Most már ő lóg a csalin, mit másnak kivetett,
szánjuk meg hát, mert számkivetett.
De kedves olvasó kérlek ne rémülj meg,
mert kit óriásként ismertünk meg,
megmarad a szívünkben örökre.
-Tüske-
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
