|
Kapj el egy lángnyelvet, amint felugrik - majd, mintha szél söpörne rajta végig, lesunnyad.
Parázslik.
Időtlen időkig tenné. Hirtelen a szellő arra bolyong, megnézi ki lapul ott. Látja ám a parazsat.
Tán nem bánt?! – megpiszkálom. Az hirtelen fellobban!
Most mit tegyek? – kérdezi a szellő. Tápláljam, vagy hamvasszam?
És a szellő összefonódik a lánggal. Elfordul tőle, hogy csendesítse, majd óvatosan aprókat fúj rá élesztgeti.
Szép vagy parázs. Csodállak, ahogy nyújtózol, hogy elérd az emészthetőt – mondja, de maradj meg csendesnek, ne tombolj.
A szellő tovább áll, körbenéz, kinek van még szüksége rá, hogy élhessen. Segíteni akar másokon is.
De nocsak, hiszen néha nem fúj belém, mást is éltet, de kit?! - morgolódik a parázs. Gyere és újból táplálj, csak engem, senki mást! Meghalok nélküled, lehelj belém életet.
A szellő ezt hallván, megfordul – én mindenkié vagyok, ezt tudd! Óva intelek nehogy felbosszants, mert haragom el is tud söpörni. Elégedj meg a kevéssel és bízz, nem hagylak magadra.
A parázs ellapul, keservén siránkozva nyaldossa környezetét és próbálkozik az egekig felcsapni dühében.
A szellő haragosan kérdezi – ugye élni akarsz? !
Igen – feleli a parázs és elcsendesedve izzik.
De belül forrong, fortyog, békétlenkedik és innentől kezdve kiszámíthatalanná válik.
- Tüske- | 
AJÁNLOM AZ OLDALT
