Bogár

Bogááááááááááááááááááááááááááár! hallatszott a kiáltás.
Aki nem tudja miért, érdeklődőn nézett ránk. Bogár? Miért kell ezért kiabálni. Csak nem fél tőle a férfi, akinek a szájából elhangzott?!
Nem, dehogy! Apám hívta így Anyum. Bogár-bogárszemű.
Barna szem, a mélység, a szeretet, a soha el nem múló derű, ami tükröződik benne, bármennyire is elfogja néha a kétség.
Egyre többször figyelek fel a humorára és ahogy nevet! Vele kell nevessek, gördíti a gurgulázó hangokat és gurulok én is. Az az igazi, szívből jövő kacaj, ami nevetésre ingerel mindenkit.

Bogár! Miért van az, hogy szorongok, mikor a telefonod csörgetem és nem reagálsz?! Hol jársz már megint, melyik forgalmas helyen lökdösnek? Az én Anyám, az örökmozgó, aki képtelen elülni. A sóhajtásra, gondolatra ugrik és még ki sem mondjuk válaszol, elénk teszi, megcsinálja, megoldja.

Bogár! Szeretném, ha együtt kerekeznénk 30 év múlva és a botunkkal bökdösnénk az utunkba kerülőket. Jókat vihognánk második gyermekkorunkat élve és végre szemtelenek is lehetnénk a felnőttekkel.

Bogár! Neked már van dédunokád, de az ükunokák sorát meg kell várd, azokat is dédelgetned kell és majd osztogatjuk a tanácsokat gyereknevelésileg, amit persze, hogy nem fogad meg egyik rokon se. Akkor, majd jókat morgunk és szapuljuk az okosokat, hogy bezzeg a mi időnkben!
Mi is volt akkor?! Mi tényleg mások voltunk és megfogadtunk a jó tanácsot?

Bogár?! Most kérlek fogadd meg! Vigyázz magadra!

-Tüske-