Távolodva veszem észre, mennyire közel van
bebújt könnyingem alá, a lelkem sóvárog
füstölgő kémények korma maszatolódik rám
vonat ablakából lesem a fák rohanását.
*
Egyikük fut velem és integet közben
mosolyom visszatükröződik az ablaküvegen
arcot ölt a maradék levélzet, pár görbe faág
két kapaszkodó gesztenye cinkosan kacsint rám.
*
Míg áll a vonat hallgatom az esőmorzét:
volt egy fa, hatalmas, óriási lombozattal
miben milliónyi gesztenye virgoncan lapult
sosem akartak leesni, de az ősz erősebb volt náluk.
*
Vitte mind, de kettő ügyesen elbújt egy levél alá
gyerekek kapkodják a földről egyiket a másik után
mi lesz velünk, játék, vagy étek - tipródtak
és egyre erősebben kapaszkodtak.
*
Azt suttogják valaki elindult a messzeségbe,
bár tartaná mozdulatlan a villanyszekeret.
Hallgatom őket, meséjük karistolja lelkem,
elrejtem feltörő szavaim, nyeldeklem könnyem.
*
Más sorsa keserít, sebesen tolnám vissza a vonatot,
a síneket fordítanám, hogy kunkorjuk vigaszt adjon,
majd ráébredek ez én vagyok, engem várnak az álló fák
és fut velem két kis gesztenye favágtán.
*
Rátapad szemem a kinti világra,
fáradtan éjbe hajlik a nap, lelkem sötétség uralja,
de a barna gombszemekben ott az elsuhanó táj,
kendőzött arcomon lassan az emlék veszi át uralmát.
*
Most már én mesélek a gesztenyéknek,
miközben könnyeim száradnak,
ahol sok a gesztenyefa, azt a várost hátrahagytam,
de visszavárnak
a még meglévő macskakövek,
az elbújt kis utcák, az óriási terek,
a régen látott hidak, tornyos épületek,
a felhők alá gyűrt templomcsúcsok,
a gellértnyi lépcsők serege és a múzeumi kapuk mind!
*
Csillognak az esőtől a gesztenyék,  
vagy a szememből szivárgó folyamtól?
Összeolvad a kinti világ bennem,
a honvágy űz, kerget
gesztenyeszemek!

-Tüske-