Ma csendben leszek az éjfélt várva
tán ébren, esetleg végső szemhunyásban
ki megy, azután mindig jön más
micsoda balga vígság, az élet megy tovább!
Betűimmel varrom szemfedelét
örök mécstüzét' sóhajom szítja
koszorújába hajfonatom ejtem
szemét zárnám, de lelke süt felém
még itt van.
Húzódozom a végső integetéstől,
annyira nem kívánkozom oda
meghátrálás, gyávaság,
most nem kényszerűség a lázadás.
A gödör annyira mély, oly hideg
miért csalogat mégis,
hogy hantoljam belé az emlékeimet,
ha azok visszatérnek, temethetetlenek?!
Tüzre kívánkozna,
hamvait a szél űzné, kergetné
szemcsényi darabkákból újra feléled
szobrát hófúvás, forró égi áldás,
szitok és áldásáradat nyomná le a halál torkán.