Mocorog a föld, mi van készülőben?
Kidugta fejét egy pirinyó zöld szem,
majd nyújtózott egyet körbenézve,
s mivel elégedett - folytatja munkáját serényen.
Szaggatja maga körül a nyugalmat, tágítja terét -
érdekes, hogy mégis szűkölködik és nem találja helyét!
Nincs mibe kapaszkodjon, a hír még lappang,
simulékonyan várakozik, hátha felkaphatja.

De nem tétlenkedik, hiszen „szükség van rá”,
meghasonlott lelkek várják tőle a hamis csodát.
A légből kapott eseményekből merít ihletet,
keveri, dúsítja, a robbanáspontot elérve,
de nem ám a valóval, dehogy! annak nincs keletje,
a rágalom, a gazság, a boldogtalanság az, mi kell!

Néha ő is elcsodálkozik a temérdek munkán,
nem győzi kiszolgálni az áskálódást.
Mégse fél, hogy dologtalan lesz, mindig van élelme,
s ha az soványka is, nem keseredik el,
dagasztja, formázza, alakítja,
majd szerénytelenül produktumát megcsodálja.
Büszke a tudományára, nincs más folyamat,
ami ennyire el tudná ferdíteni az igazat.

Lássatok hát csodát! -
miként válik a pőre tényből hazugság,
a reményből lemondás,
a kézfogásból ökölharc,
az érintésből bántalom,
a kedves szavakból, maró gúny,
az önfeledt nevetésből szívszaggató zokogás,
a köszönő levélből ultimátum,
a békéből harc,
és a büszkeségből megtört öntudat!

-Tüske-