Szükségem van Rád, mint kismadárnak a fészekre,
az ártalmas szónak a pengeéles feleletre,
a zengő hangon elmondott szeretlek szónak a tágra nyílt tekintetre.
Tapintható az erőd, mely nélkül már régen a múlté lennék.
Mindig segítettél, igaz nem láttalak,
mégis éreztem támogatásod, tudtam értem vagy.
Elvesztettem szerelmem és gyümölcsét,
nélkülük sivár a mindenség,
segíts túlélnem e maró kínszenvedést!
Zokog a lelkem, a szívem darabokra hullt,
testem összeroskadt a fájdalom alatt,
úgy érzem meghalok!
Emelj fel és dajkálj, mint rég,
mikor még a szemeddel láttam és lelkeddel etettél.
Ringass, ugye semmi se történt,
csak rémálom volt, mit hantjuk felett éltem?!

Átadom a lelkem, hogy a bánatod ráteríthesd,
a két kezem, hogy segítsem tovább cipelned.
Lehajtom fejem, hogy pillantásom se zavarjon,
csendben leszek, időnként némán rád tekintek,
nem baj, ha észre sem veszel,
csak engedd, hogy melletted lehessek.
Mikor a fáradtság hatalmába kerít, majd felkelek
és elseprem körülötted a megannyi csúf lelket.
Lehet én is rossz vagyok, hogy megszültelek,
kitéve a világ bűnének, de nem hagyom,
hogy több ártalom érjen,
ebben segít az őserőm, az anyai lélek.

Már nem vagyok egész, lelkem egy darabját vitték magukkal.
Nem hagyta a sors, hogy a tipegő lépteket lássam,
a szeretetben nevelkedett gyermek eleven csodáját,
asszonyom ölelő karjait nem fonja többé rám.
Altass, mint gyermeket Te isteni lény!
Lassanként eltűnök, mint kicsiny virág a lavina alatt,
mi a hegy lábánál illatozott nem tudva, hogy élte egy pillanat.
Volt olyan napja, mikor bimbózó szépsége viríthatott,
szirmait remegve bontotta a rátapadó harmatnak,
nézte a felhőket, az égig érő kősziklákat,
a héját, amint vijjogva szelte át a mezőt,
az apró méhnek adott munkát, hogy vigye az élet morzsáját,
a megannyi kis üzenetet a túléléshez,
segíts utánuk mennem!

Mikor elfogynak a szavak és csak nézel mozdulatlan,
pedig mondanád és jeleznéd mi benned van,
akkor megáll a pillanat.
Megszakadt benned egy húr, ami összekötött velük.
Az űrt nem tudod semmivel kitölteni,
marad a könny, a felejtés, az ígéret,
hogy lesz idő, mikor emlékük nem szaggat szét
és begyógyul sebed. Most pedig pihenj!
Legyen áldott az álmod, miként minden gyermek álma az,
igaz felnőttnek hiszed magad, mégis gyermek vagy
és én gyermek, aki felnőttként él,
átérzem fájdalmad, ez hozzon neked enyhülés!

Nem tudok nyugodni, hogy fáznak nélkülem,
mennem kell, utam hozzájuk könnyű álmon vezet,
Csak megbocsásd!
Szeretnék velük lenni, ahol örök a boldogság.
Ártatlan arcukat kezemmel érintem, párnájuk a szívem lesz.
Keményen tartod magad, s közben csurog a könnyed,
de tudom megértesz és elengedsz.
Áldom a testet, mi felnevelt, a kezet, hogy magához emelt,
az ajkat, melyből folytak a mesék,
lelket, az égetően hűségest,
a szívet, a simogatóan könnyű tollpihét.

Homályos tekintettel nézem,
miként emeled lábad, hogy átlépd a határt,
ha tehetném mozgásod gyorsítanám.
Lelkemmel kísérlek végzetes utadon.
Menj fiam szeretteidhez - elfogadom,
ami neked megnyugvást hoz.
Még maradok apáddal és húgoddal,
átadnom a hírt,
hogy elvesztették a fiút és a testvért.
S mikor mind erősek leszünk kimegyünk sírotokhoz,
hogy könnyeinkkel elmossuk a bánatot.